1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>
Image 1

Győr, 2009. decemberében

Fekete János vagyok.

Fiatal testvéreim biztatására lépek életem párjával, Katóval elébetek. Életutunk, enyhén szólva, igencsak kanyargós volt.

Mindig azon voltunk, hogy „jók" legyünk, de szándékunk gyakran fordult visszájára, s lett bajok forrása mindaddig, amíg a szívünkbe nem fogadtuk a Messiásunkat a Hit Gyülekezetében. A viharos 20. század két hiteles tanúja lép most elébetek:  Én a kevés holokauszt-túlélők közé tartozom. A tréfásan csak „zsidónénak" becézett nem zsidó Párom pedig a szeretett bátyját 18 évesen, Horthy-regrutaként veszítette el a Kárpátok visszavonuló harcaiban.


Bővebben >>

  • Previous
  • Next
  • Bemutatkozás
 

APA – 90! (1928. március 4.)

Drága Édesapa, Apukám, Papka, Papa, Papóka!

Öt éve már, hogy abban a megfoghatatlan térben vagy.

Valóságod emlékeimbe költözött. Amikor én is megszűnök, tovább fakulsz, míg mindketten el nem tűnünk teljesen a Semmiben…

Az utánad maradt űr ugyanannyira tátong, ugyanúgy beszippantana, mint amikor kiléptél az evilági létből.

Kezdem érezni, belátni – nem vagyok különb nálad.

Köszönt: Gyuri fiad (aki szintén e hó 10-én a hatvanhetediket tölti be)

És köszönt Mátyás fiad, ő jövőre lesz 67, s utódai (mert neki vannak) őrizni fogják lényedet.

Holokauszt-pillanat

Holokauszt-pillanat

Édesapa és én – áthidalva a Győr-Budapest távolságot – jobbára internetes videotelefonon beszélgetünk. Pontosabban, ő kopog a klaviatúrán, én meg bele a mikrofonba. Gégeműtéte óta többnyire suhog-suttog, ezért a fura értekezés köztünk. Viszont még látjuk is egymást! Ősz kobakját megható néznem.

Arról faggattam, hogy annak idején a náci lágerben, ugye az alkalmazkodóképesség volt a túlélés legfontosabb feltétele. Aki morgott, bármi módon elégedetlenkedett, még akkor is, ha ezt az őrök előtt szavakkal vagy nyílt mimikával nem is fejezte ki (hiszen akkor azonnal likvidálták volna), csak fogolytársai tudtak róla, nemigen maradt meg. Az illetőt már a belső háborgás, a sors szüntelen reklamálása visszafordíthatatlanul legyengítette. Fizikai sorvadása felgyorsult. Ennek pedig végzetbe forduló következményei lettek.

Apukám tucat nagynénit-nagybácsit számolt (tizenöt-húszat). Az egyik – anyai ágú – tantija férjét éppen így veszítette el. Vele (meg apjával, nagyapámmal, de ez már külön történet...) együtt volt a deportálásban, akiről – mostanában, egyik este – ezt a néhány mondatosra alakult történetet elküldte nekem. Papám nemsokára nyolcvanhárom, akkor tizenhéthez közelített (számos bizonytalansági tényezővel, hogy megéri-e).

Suta kérdéseimet megelégszem Apa válaszai között kipontozással jelölni.

...

Biológiai kiválasztódási kurzus volt.

Deri bácsi volt ilyen örökös sértett huszárfőhadnagy.

Meg is halt, szinte a szemem láttára.

Igaz. Signum Laudis.

Odamentem. Üldögélt a sarokban, és tudta, hogy

ennek a vége, hamarosan, az agyonverés lesz. Még

kedvesen elküldött magától.

Tudod, amikor egy köpcös… Igen. Azt pont nem

láttam, csak már a hűlt helyét.

Föladta. Ez a köpcös, kövér bácsi – ahogy lötyögött

már a bőr rajta.... Óh, szegény...

 A tábor, Leitmeritz, ma Litomerzsice, nem megsemmisítésre „szolgált”. Egy hegy gyomrába telepített repülőgépgyárban dolgoztak. Ha valaki nem bírta az éhezést vagy más megpróbáltatásokat, az SS-személyzet kiiktatta. Havi ezer-ezerötszáz fő veszteség. A feltöltést megoldották. A halálvonatok hozták az utánpótlást a Magyar Királyságból…

 Fekete György

 /Megjelent: Új Élet, 2011. január 1. A fenti közlés javított megjelenítés./

Álomlovag

Édesapa nagyon szerette ezt a róla készült írásomat. Annyira, hogy a címet ő adta. Én meg örömmel, köszönettel elfogadtam. F. Gy.

 

Álomlovag

Fekete György

 

Az Író azt hitte, ébren van. Pedig – bár a rövidebb nappali szendergéseit is gyakran színezte efféle bódulat, s számos történetét így élte át jó előre,– hasonló furcsaságot, papírra vetésük előtt, sohasem fogott ki.

 Gondolta, heverészik egy keveset. Ötödik esztendeje, hogy huszonnégy órás ügyelete folyamatos. „Örök napos, örök hetes!” –mosolyodott el, s eszébe jutott, annak idején igencsak kedvelte az iskolások e két kiemelt szerepét. A cserkésztáborban is szívesen húzta karjára a szalagot, amely feliratával jelezte, hogy aktuális viselője most gyerek létére majdnem-tanár, csaknem-tiszt. A vágyva vágyott s irigyelt felnőttség szabott idejű magára öltése örömmel töltötte el. Eleve szerette a megfelelés, a teljesítés, a hasznosnak számító cselekedetek, no meg a némi önállóság kellemes ízkavalkádját. A megbízatás felelősségét. Talán azért kerültek az ehhez hasonló szerepek olyan közel a szívéhez, mert kicsi korában kialakult benne az ösztökélés: „Jó vagyok, jó akarok lenni!” Anyjának még hátulgombolósként, mint sok más kisfiú, ígérte meg, s mert elhitte, hogy ő (meg az összes többi ember) formálódhat jóvá (csak neki akarnia, másokat meg – ebben – támogatnia kell), csupán nadrágját-gúnyáját nőtte ki – egyiket a másik után. Naivitása, az anyai intelemmel magyarázott tulajdonsága, évről évre vele maradt, sőt olykor fel is erősödött. Az eredeti történet fakulhatatlanul emlékezetébe vésődött, s szívesen példálódzott vele. Hősünk egybeforrt az általa így levezetett lelki kényszerrel, mert az számára nem pusztán elviselhetővé, de egyenest élvezhetővé varázsolt nehéz helyzeteket, amelyek különben neki is parancsolóak, idegenek, idegesítőek lettek volna. Ennél fogva megúszta, hogy egy csomó emberhez hasonlóan sóhajtozzon, fanyalogjon a kötelező penzumok miatt. Minden tennivalóban talált valami jót, valamilyen lehetőségét a sikernek, a beteljesülésnek. Nem ismerte a robotot soha.

 Amióta viszont a szélütés feleségéből állandó ágylakót, illetve kerekesszék-rabot csinált, a valamikor kedvelt ügyeleteskedés éjjel-nappali rutinná vált, s ez a pillanatnyi kihagyás nélküli létforma – akárhogy vesszük – egy kicsit nehezebb tészta. „Szolgálok” – vallotta, de többször is el kellett ismételnie önmagának, még a párja előtt is, hogy mind e közben, mind ettől milyen boldog. Az asszonyt emelő-toló fáradtságos erőlködésbe akaratlanul belefeszülő arcvonásait a derű néha csak késve tudta fellazítani. Holott sokat segített ebben, hogy öregségére istenes emberré vált. Ősz kobakú megtértként imádta vagy tizenöt év óta az égi felsőbbséget felekezeti barátai gyűrűjében, abban a rendhagyónak számító zsidókeresztény egyházban. Valószínűleg ezért kerülte el, hogy bármikor elöntse a keserűség, az önsajnálat léleksorvasztó kínja. Meg aztán hogyan vette volna ki magát, ha éppen ő megroskad? Akinek, a törvényes választottja iránti szeretet összes porcikáját áthatotta – kései vallásossága előtt is. Dacolva az akkoriban (érett férfiként) büszkén felmutatott – a konzervatív házastársi hűséget metsző – erkölcsi öntörvényűségével. Botlásait egyébként fiai sem emlegetik jó ideje, és – okkal-joggal – legendásan ragaszkodó férjnek számít mindenki szemében. Így hát békességben adhatta át magát a pár perces pihenéseknek-fellazulásoknak, ha szorgos teendői megengedték.

 Hősünk valami folytonos neszezést, zizegést vélt hallani. Több, egymástól eltérő tónusú vékonyka hanggal vegyülve. Felerőltette fejét a párnáról, kiült a pamlag szélére, miközben olvasó okuláréját a messzebbre nézőre cserélte, s körbevizslatott. Először nem értette, ami elé tárult. A tucatnyi folyóirat és néhány jól kiválasztott kötet, hol itt, hol ott kirakva, de nyitva mind, hogy a gyanútlan vendég beléjük lapozva a házigazda valamelyik alkotását „véletlenül” felfedezhesse. De most nem csak ezt látta. A kiadványokból sok-sok apró feketeség hullott, ömlött ki ezúttal, s röpült szanaszét, mindenfelé. A könyvespolcok szabad felületét, a kisasztalt, sőt már-már a parkettát is beborították. Ezek az összegubancolódó feketeséghalmazok forogtak-hemperegtek, s ámulatára, váratlanul arasznyi figurákká formálódtak. Az Író előtt betűkből építkezett emberkék ugráltak, toporzékoltak, a betűemberek nyakában meg egy-egy táblácska billegett. Rajtuk alig kibogarászható felírások: „Az első kereset”, „Szösze”, „Apai örökség”, „Számháború”, „Nyuszi”... Hiszen ezek az én megjelent novelláim címei!” – eszmélt föl megrökönyödéséből.

 Az ujjnyi termetű apróságok addigra körülrajzották a vénemberi lábakat. Néhányan az elrojtolódott, öreg papucs kérgére is felkapaszkodtak. Hiába zsivajgott lent a padlón és hiába állt picurkákból ez a siserehad, lármázásukat tisztán hallotta.

 „Miért nem hagysz bennünket békén?” „Jó nekünk az eddigi papírágyacskánkban!” „Mi végre akarsz bennünket ismét megjelentetni?” „Tiltakozunk a megint kinyomtatás ellen!” A mi bőrünkre te ne ünnepeltesd magad, alkoss inkább újat!” Zajongtak, sírtak, óbégattak, egymás szavába vágva tolongtak.

 Még fölzavarják az én drága oldalbordámat szendergéséből!” –ijedt meg az Író. Nem tehetett mást, megígérte, hogy új műve nem csupán a valahol közölt írásaiból tartalmaz majd válogatást, hanem valamit külön is összeeszkábál.

 „Na, tessék, így születnek a nagy dolgok” – dünnyögte ébredezve, csak úgy magának, és vörösre dörgölte szemét. Legszívesebben rögtön elfelejtette volna az egészet.

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  Apám, Fekete János, a valamilyen megváltásért folyton cselekvő-ágáló ember (félhalott zsidódeportáltból ifjú mozgalmár, szakmája újításán serénykedő műszerész, kérészéletű lobogó újságíró, italfüggők megszabadításának érdemes alkohológusa, köz- és szakíró, valamint néhány kisregény és nagy halom novella elkövetője) köszöntéseként, akit egy nap híján nyolcvankét évesen újabb sorspróba talált meg: az előzetesen beígért könnyed lézerlegyintés helyett hangszalagrákja radikális kiműtése. A beavatkozás sikerült, sőt beszédképessége, rekedtesen susogó-suhogó hangon ugyan, de visszatért. [A mentálpedagógus szerző jegyzete.]

 

/Megjelent: Kritika, 2010/6. sz./

Jancsi

A nagybácsim. Apukám öccse. Perceken belül 84 éves. S mivel íróember, úgy gondolom, talán a legjobb ajándék számára, ha leírom, hogy él ő az én fejemben.

Ha jók az információim, Elza nagymamám, az ő édesanyja nagyon sokat kellett ügyeskedjen a világrajöttéért, igencsak váratott magára, de aztán végre hét évvel az első gyermek, Pista után befutott másodikként. Még idilli gyerekkorát idézi az a családi legenda, melynek során ellátogatott bátyjával és szüleivel a Berek-be, ahol a medencében véletlenül vagy vagányságból ráugrott majdani anyukámra, aki kis hijja, hogy meg nem fulladt nyolcévesen, s igy ha áttételesen is, de majdnem meg sem születhettem miatta. Na de szerencsére nem lett nagyobb baj, kislány-anyukámat kimentették a vizből, lehet, hogy szegény kisfiú-nagybácsim nem úszta meg pofon nélkül, de hogy utána még annyi egyéb pofon is érje az életben, azt tényleg nem érdemelte.

Kezdődött azzal, hogy 12 évesen meg kellett válnia rajongva szeretett bátyjától, Pistától, az én majdani apukámtól, akit a szülei 19 évesen kiküldtek egyetemre Palesztinába, mivel Pesten továbbtanulásra akkor már a zsidótörvények miatt nem volt lehetősége. Későbbi kapcsolatukat is nyilván befolyásolta ez a korai elszakadás.

Sok történetét hallottam, lenyűgöző visszaemlékezéseiben olvastam zsidósága miatti gyerekkori meghurcoltatásáról, kizárás a cserkészek közül, aljas csendőr-csapda, apja, anyja és őmaga német lágerbe kerülése, ahonnan sajnos édesanyja, az én soha meg nem ismerhetett nagymamám már nem tért vissza, őt pedig 17 évesen 30 kilósan súlyos tüdőbetegen a hátán cipelte haza édesapja, az én drága Jóska nagyapám. S nem hiába vállalta az emberfeletti küzdelmet kisebbik fia életéért, mert az emberi roncs-állapotból 2 év alatt Jancsi felgyógyult, és ragyogó fiatalemberré erősödött, mint azt a néhány megmaradt fotó is tanusítja, bárcsak anyukája láthatta volna! Sok minden másképp alakult volna a sok szörnyűséget átélt, érzékeny lelkületű kamaszfiú életében, ha ott van mellette szépséges anyukája, aki biztosan nagyobb józanságra intette volna a háborút követő években.

Szabad, naív, lelkes hittel, gimnazistaként lépett a politika kíméletlen porondjára, és sokáig nem vette észre, hogy mindaz, amiért ő lelkesedik és agitál, amiben hisz, az nem a valódi szabadságot és nem igazán jó célt szolgál, pedig akkor ő még ezért az eszméért, majdnem az apjához és bátyjához fűződő családi kötődését is kockára tette, annyira akarta hinni annak igaz voltát, s annyira akart végre tartozni valahova. Persze nem akarta ő veszélybe sodorni őket, csak magát távoltartani a terhes rokonságtól, de hiába, mert még ez sem segitett, túlságosan úrifiú volt ő abban a közegben, no meg ha jól tudom, a szeme is kinyilt, aminek nagy kiábrándultság lett a vége.

1956-ot már forradalomként élte át a Petőfi-körben, s ezt követően feleségével Katikával és két kisfiával Tatabányára költözött, ahol nagyapával és édes pótnagymamámmal Gyöngyivel többször meg is látogattuk. Egyetemista koromban nagyon büszkévé tett, hogy megmutatta nekem remek irásait. A hetvenes években már csepeli lakos volt, és rendszeressé váltak a szerdai ebédek Pistával a belvárosban, próbálták bepótolni az elvesztegetett éveket.

Marvin c. könyve avatta őt igazán íróvá, s attól kezdve rendszeresen jelennek meg jobbnál jobb publicisztikái.

Kezdetben irodagépszerelőként dolgozott, mignem elvégezve a vonatkozó egyetemet, szociális munkásként alkoholistákkal kezdett foglalkozni, s lett tudtommal a magyarországi alkohol elleni küzdelem egyik jelentős vezéralakja. Úgy vélem, sokan köszönhetik neki kijózanodásukat. E munkája során hozta össze a sors a Hitgyülekezettel, melynek Katikával együtt lelkes tagja, s ahol végre meglelte a várvavárt és oly nagyon keresett közösséget, amelyhez mindig is tartozni vágyott.

Fiaira, unokáira méltán büszke háromszoros nagypapa, sőt már egy 8 éves dédunokának is örvendezhet.

Sokszor emberfelettinek tűnő küzdelmet folytat komoly betegségekkel, a magáéval és Katikáéval, akit áldozatkészen ápol hosszú évek óta, kinek hű társa és kinyújtott keze. S az otthon pici szobájában szorgalmasan veri a computer billentyűit, skype-ol, és saját honlapjára tölti fel szebbnél szebb irásait. Hangja kicsit ércét vesztette, de szelleme és íráskészsége régi fényében ragyog. Az otthonban nagy szeretettel veszik körül őket bentlakók és alkalmazottak köszönhetően az ő jó természetének, még ma is kamaszosan csillogó szürke szemének, melyben ahányszor csak látom, felfedezni vélem az én 12 éve már olyannyira nélkülözött édesapám tekintetét.

Ifjúkori családja legfiatalabb tagjaként már mindőjüknél idősebb. Anyukája, Apukája, Pista bátyja rajtam keresztül is gratulál, s kiván CSUPA SZÉPET ÉS JÓT, s hogy ISTEN ÉLTESSE MÉG JÓ SOKÁIG !!!!!!!!!!!!

Nagyon sok szeretettel jegyezte mindezt le 2012-ben

unokahúga ÁGI

Bemutatkozás bővebben

alt

Fekete János vagyok. Fiatal testvéreim biztatására lépek életem párjával, Katóval elébetek.

alt

Életutunk, enyhén szólva, igencsak kanyargós volt.

alt

Mindig azon voltunk, hogy „jók" legyünk, de szándékunk gyakran fordult visszájára, s lett bajok forrása mindaddig, amíg a szívünkbe nem fogadtuk a Messiásunkat a Hit Gyülekezetében.

alt

A viharos 20. század két hiteles tanúja lép most elébetek:

alt

Én a kevés holokauszt-túlélők közé tartozom. A tréfásan csak „zsidónénak" becézett nem zsidó Párom pedig a szeretett bátyját 18 évesen, Horthy-regrutaként veszítette el a Kárpátok visszavonuló harcaiban. (A kép Katikámról és nővéréről persze korábban készült.)

alt

Az alkoholellenes klubmozgalomban, majd a Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetségben évtizedeken át igyekeztünk a gyógyulni, szabadulni próbáló alkoholistáknak segíteni.

alt

2010 szeptemberében leszünk (voltunk) feleségemmel, Katóval együttesen, immár 162 évesek.

alt

Hatvan esztendeje házasodtunk össze, két fiunk életkora is közelíti már a nyugdíjkorhatárt.

alt

Nem semmi, ugye? (Kedves barátainkkal, Varga Dombiékkal.)

alt

Irodalmi és szakmai munkásságunk terméséből szabadon válogathattok honlapunkon.

alt

Akárhová kattintotok, púder nélküli, önkritikus, őszinte szóra találtok.

alt

A Vendégkönyvben pedig nyitott szívvel várunk minden kérdést, véleményt.

Tragédiáim értelme, haszna?

Győr, 2011. májusában

Nem engedünk a negyvennyolcból!

 

 

Lengyel Lackó hirtelen halála volt az első. Az a titokzatos, tubercolosis galoppierendének suttogott hátborzongató gyerekvész, ami iskolakezdésre hipp-hopp elragadta közülünk, pedig a nyár elején még egészséges pirospozsgával indult a Balatonra az alig tizenkét esztendős duci gyerek. Ugyan miért?

Video rólunk 3. rész

Polgár Balázs riportja Fekete János íróval:

 

{popup type="simplevideo" | width="500" | height="400" | href="/video/feketejanos3.flv" | img="video/feketejanos3.jpg"} {/popup}


Video rólunk 2. rész

Polgár Balázs riportja Fekete János íróval:

 

{popup type="simplevideo" | width="500" | height="400" | href="/video/feketejanos2.flv" | img="video/feketejanos2.jpg"} {/popup}


Video rólunk 1. rész

Polgár Balázs riportja Fekete János íróval:

 

{popup type="simplevideo" | width="500" | height="400" | href="/video/feketejanos1.flv" | img="video/feketejanos1.jpg"} {/popup}


"Technikai" közlés

Nemrég elhunyt édesapám, Fekete János, még életében – végrendeletbe formulázva – döntött, hogy szellemi hagyatékának őrzője szerény személyem lesz. Beleértve a jelen honlapot.

Az író letette tollát...

Kedves Rokonaink, Barátaink és jó Ismerőseink!

Szomorúan írjuk, hogy édesapánk, Fekete János nincs többé. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka, április 21-én halt meg, hogy újból együtt lehessen anyukánkkal, az ő Katikájával, a fenti kis békés, kertes házikóban. Részletek később... 

Fiai, György és Mátyás   

 

Elment a szeretetember

Elment a szeretetember

HETEK    2013. 04. 26. XVII/17)

 

 Fekete János

(1928. március 4. – 2013. április 21.)

fekete janos250b
Egyszer így jellemeztem őt, most se tudom hívebben: a megváltásra egész életében vágyó ember, aki az ágálástól (félhalott zsidódeportáltból ifjú mozgalmár, szakmáját újító műszerész, lobogó újságíró, italfüggők megszabadításának harcosa és prófétája, köz- és szakíró, valamint kisregények és novellák szerzője) eljutott annyira áhított üdvösségéhez, feloldódva az Örökkévaló és Fia földi közösségében.
 

Édesapám. Esendő volt, mint mi mindannyian, viszont végtelen mennyiségű szeretetet tudott sugározni és befogadni. „Jó leszek!”, megígérte már hátulgombolósként anyukájának (16 éves se volt, amikor elgyilkolta tőle a holokauszt), s utolsó pillanatáig hű maradt ehhez. Tanú rá a Hit Gyülekezetének sok-sok testvére. Itt kisimogattak belőle minden kínt, fájdalmat, szenvedést, amit a Gonosz okozott. Begyógyították sebeit. Megkapta azt az örömöt, amelyet mi, a természetes családja, nem adhattunk meg. Végre visszavehette megszégyenített zsidóságát – Jézushoz megtérve. Büszkén-alázatos keresztényként maga fogalmazta ezt, újra és újra „eldicsekedve”, hogy a Hit Gyülekezetének tagja ő is. Ahol – a társak mondják – jó kedvvel és kora dacára alkotóan serénykedett.

Alaposan meggondolva választottam e – kórházi – képet apámról. Testvérem készítette, két nappal a Felköltözés előtt. Ecce homo! – sugallja nekem. „Uram, Mindenható – érzem-hallom apámat –, utamat befejeztem, amit cselekedtem, mind idehelyezem lábad elé. Várom ítéletedet, Rád bízom magam. Akárhogyan is döntesz.”

Elengedünk, Apa! Szárnyalj, repüld be az Úr tereit! Legyél boldog és szabad!

Fekete György

Hívők és nem hívők

 

Apa és fia szellemi rokonságát  mutatja az itt olvasható, eredetileg hangos töprengés (előadás). Az olvasó maga eldöntheti, mi markánsabb: az eltérés vagy a találkozás. E közléssel indul a honlap folyamatosságának fenntartása. F. Gy. 

 

Apa

( Amit a 2013. február elejei fórum videofelvétele váltott ki belőlem.)

Ágyékából származom. Apa, papa, papka, apuka, édesapa. Mikor hogyan

 hívta elő belőlem szólítását az éppen adódó alkalom.

Meghívó

GENERÁCIÓKON ÁTÍVELŐ

NYITOTT FÓRUM


2013. február 1-jén, pénteken 18 órakor BESZÉLGETÉS
a Hit Gyülekezet Salamon termében (Győr, Tihanyi Árpád út 23.)
A kérdésekre válaszol:

Fekete János

holokausztot túlélt író Témák:
zsidóság és magyarság, vészkorszak,
nemzetünk sorsa, rasszizmus ma,
élet és halál
- gyermek- és kamaszkorom elárultatásától életem átértelmezéséig
és a megbocsátásig -

feketejanosmeghivo

 

Álmok szélén

Nolblog Dédapák, 2013. március 4.

85.-en "meglepem...magam magam..."

A VAN S NINCS HATÁRÁN

Ijedtség / Puella Nostra /Szorongás / Szerelmem

Zsidóné

Népszava Szép Szó, 2013. március 2.

A párom az utóbbi években újra gyerek lett, s azóta már csak mint Zsidónéről, mintegy harmadik személyben beszél magáról, huncut humora tehát a régi. Nem sokat kell kéricsélni, hogy újra meg újra elcincogja sajátos, anyukás ritmusában, azon a mókás cérnahangján, hogy „Cirmos cica, hajj / Hová lett a vaj? / Ott látom a bajuszodon / Most lesz neked jajj!” Csak már toppantani nem tud hozzá.

 

Anyukabúcsúztató

Fekete György, 2012. július 19. Győr, Újtemető.

Édesanya!

 Köszöntelek, mert átkerültél abba a világba, amely – sokak reménye szerint – teljesen mentes a Gonosztól.

+Átmenőben

 

Győr, 2012. július 19.

Átmenőben

(A temetőben elhangzott búcsúszavaim a július 6-án "átköltözötthöz")
Drága Katikám, Életem Hűséges Párja, Te Jóisten által nekem teremtett
Oldalborda, hús a húsomból, csont a csontomból, szerelmem Forró Kelyhe,
Gyönyörűségem Forrása, én Jobbik Felem! Két felnőtt fiam Édesanyja, Te
csodálatos, Háromszoros Nagymama és Egyelőre Egyszeres Dédmami!

 

Legutóbbi könyvem

 

shalombarataim

Könyv letöltése >>

Aki a az eredeti Shalom, Barátaim! kötet dedikált példányához szeretne hozzájutni, megrendelheti a kapcsolat oldalon, postacímének feltüntetésével, s néhány napon belül, utánvéttel kézhez kapja (1928.- Ft plusz postaköltség ellenében)

Megtalálható még az Elektronikus Könyvtárban is, a többi munkám között:
http://mek.oszk.hu/10300/10351

 

Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész