1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Két márciusi üzenet, vagy az emancipáció csapdája

PDF Nyomtatás E-mail

 

Az egyik üzenet március 15-éhez kötődik. A másik március 19-éhez, amely napon 1944-ben a nácik totálisan átvették a hatalmat Magyarországon, s amitől kezdve gyakorlatilag elkezdődött az izraelita és – akár csak részben – izraelita származású honfitársainkkal való végső leszámolás, a halálba deportálásuk, vagyis a Mohácsnál nagyobb vérvesztességet okozó magyar holokauszt.

Szarka Lajos történész barátom a legnagyobb nemzeti ünnepünk alkalmából tanulmányt szentelt a magyar zsidóság helytállásának az 1848-as forradalomban és szabadságharcban, és írását a Borsszem Jankó egykori számának karikatúrájával illusztrálta (Negyvennyolc zsidósága és a zsidóság negyvennyolca, XIII. évf. 11. sz.). Ezen a „Kóbi gyerek" – az egyenjogúsítás és feltétlen befogadás reményében – tárt karokkal rohan az őt keblére ölelő Haza-édesanyához, mit sem törődve az antiszemita ellendrukkerek sanda tekintetével. Dolgozatában tárgyszerűen megemlékezik arról a tettekben és helytállásban megnyilvánuló bizakodó lelkesedésről, amellyel a magyarságát boldogan vállaló izraelita honfitársaink dacoltak a zavaros körülményekkel és a törvényi szabályozás késedelmeskedésével, s fogadták szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek honi felizzását, s aminek árát a bosszúálló császár, a bukás után, Hajnau ellenforradalmi diktatúrája alatt duplán meg is fizettette velük. Jézust Messiásaként idős korában felismerő holokauszt-túlélőként én most a szakember által kifejtetteket arra a csapdára való rávilágítással szeretném kiegészíteni, amit a 19. század végére kiteljesedett emancipációnk, minden kedvező hozadéka ellenére magában rejtett.

Ennek emberi közelségbe hozása végett most két személyes élményemet szeretném megosztani. Az egyik az, hogy a mi „neológ" (tehát elsősorban magyar – és csak vallási szempontból zsidó) családunkban már gyerekkoromban is annak örültünk, hogy szőke kisfiúként jöttem világra, kicsit pisze, de mindenképp egyenes orral az arcom közepén, és „senki sem mondta volna meg rólam, hogy zsidó vagyok". (Ha őszintén magamba nézek, akármilyen furcsa, ez talán még ma is „érték" a számomra.) A másik: nemrég voltam fodrásznál, és a hajamat nyíró hölgy semleges szakmai kérdésére, hogy „egy kis pajeszt hagyjak-e a fül mellett?" automatikusan rávágtam, hogy „nem!", de döbbenten rákérdeztem magamra azon nyomban, hogy vajon ez a rögzült identitászavarról tanuskodó válaszom Izrael Szentjének személyes megváltómként történt elfogadása ellenére is végigkísér már földi tartózkodásom utolsó napjáig?

Mert bizony a nyugat- és középeurópai zsidóság olykor túlbuzgó emapcipációs törekvései a legtöbbünk számára asszimilációs-beolvadási vágyakozássá és igyekezetté formálódtak át. Vagyis nem elégedünk meg Mózes és a próféták intelmeinek megfogadásával, miszerint akárhol éljünk is, igyekeznünk kell a „város jólétén munkálkodni", hanem azon voltunk szinte mindenütt, hogy már-már jobb franciává, németté, osztrákká, magyarrá váljunk a befogadó nemzet minden más fiánál, és a zsidó voltunk nyügétől-terhétől mind inkább, vagy éppen mielőbb teljesen megszabaduljunk. Az a Lővy rabi például, akiről negyvennyolcas tábori lelkészként Sz. L. is említést tesz, a forradalom kitörésekor a pápai zsinagógában arról prédikált, hogy a Kossuth-kormány megalakulásával Ézsajás (Jesája) próféciái teljesednek be, és ezzel mintegy „elérkezett hozzánk már a Kánaán". Felszólítására aztán az imakendőbe burkolt izraelita férfiak is levett fejfedővel (kipa, kalap nélkül) énekelték vele együtt a magyar, nemzeti himnuszt...

Ez az átgondolatlan neológ állásfoglalás tette képtelenné a védekezésre később a magyar zsidóság többségét is az antiszemitizmus fölerősödésével és eldurvulásával szemben. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogya huszadik század közepéhez közeledve szeretett hazánk elárul és elad bennünket, korábbi barátaink, látva kálváriánkat, közömbösen elfordulnak tőlünk, vagy éppen a bekövetkező jogfosztások és kirablások haszonélvezőivé válnak. „Országgyarapító Horthy atyánkról" sem tételeztünk volna fel ilyen képmutató gonoszságot, habár a Tanácsköztársaság bukása után már jelét adta zsigeri antiszemitizmusának, s utóbb még kérkedett is vele, hogy az egyetemi felvétel arányszámait szabályozó „numerus clausus" törvénnyel kifejezetten megelőzte a nácik később megvalósuló fajvédő programját. Utólag sem árt felidézni tehát, hogy mi, magyar állampolgárságunkra büszke neológok, mi sem szerettük a pajeszos, kaftános, nagykalapú, utóbbi évtizedekben bevándorolt „galíciai" zsidókat, s még a fiatalok Palesztinába szöktetését (aliázását) meg az ellenállást szervező és a hamispapirok gyártását szorgalmazó cionistákról is többnyire az a kép alakult ki a hitközségek számos vezetőjében, hogy „miattuk" következnek be a mind fenyegetőbbé váló események.

A március 15-ét követő zsidó mámor tehát nem kis mértékben felelőssé tehető a március 19-ével finisébe fordult zsidóirtással szembeni védtelenségünknek, annak, hogy az SS magyarországi helytartója maga is csodálkozott, hogy milyen könnyen és gyorsan lehetett „emancipált zsidainkat" néhány hónap leforgása alatt vágóhídra terelni.

* Némileg rövidítve, in: Hetek, 2009. április 1.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész