1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Szívet melengető élmény

 

Széchenyi István Egyetem, Győr, 2007. április 27-e, kilenc óra harminc. Gyülekeznek az érdeklődők, a kilencvenfős előadóterem egykettőre megtelik egyetemi polgárokkal, a többségük diák. Van, aki már be sem fér, sürgősen átköltözünk tehát egy kétakkora hodályba. A pulpituson az „Európai tanulmányok a békéért és a globális tanulásért" nemzetközi együttműködési és kutatási program társintézményeinek, a bécsi, a besztercebányai és a vaxjői svéd egyetemnek az oktatói foglalnak helyet a felkért előadók körében.

A mai téma a Holokauszttal, a múlt század legnagyobb borzalmával való szembenézés, a megyei újságban is meghirdetett szabad fórumon. (A rendezvény országos környezete az a Magyarország, ahol a zsidózás a lelátókon és az interneten már-már polgárjogot nyert, s az Árpád-sávos nyilas zászlók mind gyakrabban feltűnnek az utcai demonstrációkon, mert a hamu alól, sajnos újra fel-felparázslik az antiszemitizmus.)

A beszélgetést dr. Koren Csaba rektorhelyettes nyitja meg, s Freiberg Björn, a győri egyetem oktatója, mint a program koordinátora jellegzetesen német akcentussal vezeti fel. A vita irányítására Cserjés László helybéli újságírót kéri fel. A mikrofonjával fürgén cikkázó moderátor előbb a két történész szakembernek, dr. Szakál Gyula egyetemi docensnek és Végső Istvánnak, a Holocaust Emlékmúzeum munkatársának adja meg a szót, majd felém, a nyolcvanas Túlélőhöz irányítja a kérdéseit, akinek annakidején, tizenhat éves koromban, csodával határos módon sikerült átvészelnem a deportálást és a náci koncentrációs lágert. De a hallgatók részéről is sok figyelemre méltó, együtt érző kérdés érkezik.

„Hogyan sikerült úgy megfélemlíteni, jobban mondva megbénítani a sokszázezres magyar zsidóságot, hogy szinte ellenállás nélkül hagyta magát vágóhídra vinni?" „A köztudottan befogadónak ismert magyar népességet miként tudták a zsidók ellen fordítani, vagy legalább is közömbössé tenni a velük történt szörnyűségekkel szemben?" „A Túlélő, személy szerint – és általában a maradék zsidóság - hogy tudta magát túltenni a megtörténteken egyáltalán?" „Mohácsnál nagyobb volt valóban a magyarság auschwitzi vérvesztesége, és a félmilliónál több honfitársának elárulását átgondolta-e és földolgozta-e azóta az ország? Vagy éppen a kereszténység?"

Amit tudtam, elmondtam. Amire képes voltam, válaszoltam. Többek közt, hogy mit éreztem, amikor saját hazám taszított ki magából, s szánt pusztulásra. Hogy a Holokauszt azt véste az ember lelkébe, hogy zsidónak lenni annyi, mint halálra ítéltnek lenni, s hogy nem az a bélyeg a legrosszabb, amit az emberre rásütnek, hanem az, amelyik már belülről is éget. Nem tagadhattam, hogy bizony csak évtizedek múltán jutottam el arra a felismerésre, hogy ha én születek és növök fel például abban a német családban, ahol az az SS-legény, aki negyvenhat éves jó anyámat az Appel-platzon annakidején agyonrúgta, s ahol a zsidót eltaposni való féregnek tekintették csupán, talán én sem cselekszem nála különbül. De azt is elárultam aztán, hogy zsidóságom elfogadására és erre a megbocsátó döntésre, életem alkonyán éppen az a rabbi vezetett el, akit földi élete során Názáreti Jézusként ismertek Júdeában és Galilleában. És hogy arra is Ő tanított meg, hogy igazi keresztény ember soha nem volt – de soha nem lehet a jövőben sem – zsidógyűlölő antiszemita.

Fiatal barátaimat – tanulságképpen – megpróbáltam önálló, kritikus gondolkodásra bíztatni, hogy ne hagyják magukat ugyanúgy manipulálni, mint az a mi nemzedékünkkel, zsidókkal, nem zsidókkal egyaránt, sajnos megesett.

A fórumon tapasztalt együttérző figyelem gyógyító fürdő lehetett minden sebzett lélek számára, akármilyen titkolt fájdalmat és sérülést hurcolt a családjában, de be kell vallanom, nekem az volt a leginkább felemelő pillanat, amikor a program-koordinátor, már félmagyar családot alapított német fiatal férfiemberrel a hallgatóság lelkes tapsa közepette, mosolyogva át tudtuk ölelni egymást.

*In: Hetek, 2007. május 17-23.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész