1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

A „függő játszmák" sakk-matt lépéséről

 

Hasonló címmel jelent meg a november 16-i számban Sebestyén István riportja a noszlopi rehabilitációs otthonról, amelyben két tekintélyes szakember vall a szenvedélybetegség-függőségekből való megszabadulás nehézségeiről s a Rehabházban alkalmazott szigorú módszerekről. A megszólaltatottak igencsak lehangoló képet festenek a lakosság narkotikum-fertőzöttségéről, a problémamegoldás és konfliktuselviselés alacsony társadalmi kultúrájáról és a már bajba kerültek gyógyulási-szabadulási esélyeiről egyaránt, s úgy nyilatkoznak, hogy „a szenvedélybetegeknél is (többnyire csak) az életük végén derül ki, hogy valóban meggyógyultak-e".

A riport befejező mondata talán még ennél is lehangolóbb: „Az otthon hároméves működése alatt voltak olyanok, akiknek sikerült helyreállniuk, de mindkét szakember beismeri, hogy ez a kisebbség, és a szenvedélybetegek – pszichikailag egyébként megterhelő – gyógyításában kevés a sikerélmény." A fölrajzolt kép igaz is, meg nem is. Sok évtizedes tapasztalataim alapján egy valamit, egy fontos tényező számításba vételét mindenképp hiányolom. Különösen az S.O.S. Drogsegély Alapítvány és a JUHÁSZ (Józan Utódaikért Hálás Szülők Egyesülete) környékén, s ezért szeretném kiegészíteni a Hetek tudósítását a feladványmegoldásnak azzal a sakk-matt fordulatával, amit a hit segítségével biztosan meg lehet lépni.

Azt a nemzetközi szakirodalomból már rég tudtam, hogy nem elég valakitől, úgymond elvenni a narkotikumokat, az alkoholt, vagy a kábítószert „kiiktatni" valamilyen elvonó-terápia segítségével, valamit adni is kell e pótmegoldások és pótcselekvések helyébe. Valami szebbet, jobbat, értékesebbet, valamit, ami több és tartósabb örömöt nyújt, mint az embert vesztébe hajtó, silány pótörömök, amit a méreg valaha is nyújtott a számára. Régóta tudjuk, hogy a „pótszer pótlása" a tartós absztinenciához. Ezen fáradozutunk az alkoholizmus elleni (AE- és AA-) klubokban is, amelyek erőterében (mindenekelőtt a híres alsóörsi táborozásokon) választódott le a pszichiátriáról, és izmosodott meg a narkológia, ez a speciális gyógyító és rehabilitációs szakma. Az örök vesztesek megingott önbizalmát itt a kölcsönös megértéssel és a kisközösségek meg az egyéni példák együttes erejével igyekeztük helyreállítani, vagy éppen kiérlelni. Való igaz, hogy ezekben az önsegítő csoportokban is viszonylag ritkán találkozhattunk tartós helyreállással, állandóan küszködnünk kellett a kivédhetetlenül bekövetkező bajok-gondok nyomán fenyegető visszaesésekkel, s már azt is eredménynek könyveltük el, ha a barátunk grabancát még akkor meg tudtuk ragadni, mielőtt az a feje búbjáig újra elmerült volna a szeszgödörben. A tények fogadtatták el velünk azt az AA-tételt, hogy „az alkohol erősebb nálunk, s aki alkoholista volt egyszer, az élete végéig az is marad", és a menekülésnek egyetlen útja van csak: ha az alkoholista ragaszkodik absztinenciájához, s így aztán „nem-ivó alkoholistává" lesz.

Az alkoholisták és drogosok többsége akarata ellenére sodródik bele káros szenvedélyébe s a szer-függőségbe. Rendszerint ez több tényező együtthatására következik be. A rossz társadalmi minta és a problematikus élethelyzetekre való felkészületlenség, lelki-szellemi éretlenség egy­aránt közrejátszik benne. Szinte mindegyik bajba került személy megpróbált már többször is megszabadulni életveszélyes szokásától, s elhatározásainak sorozatos kudarca nem egyszer so­dorja depresszióba, az öngyilkosság határára. Magyarországon is azok az (utóbbi évtizedben mind jobban terjedő) segítő beavatkozási törekvések mutatkoznak a leghatékonyabbnak, amelyeknek a sze­mélyiség belső tartalékait sikerül mozgósítaniuk. A fuldokló sem tudja azonban önmagát a hajá­nál fogva kihúzni a tenger életveszélyes hullámveréséből, s aligha sikerül ez neki egy archimedesi, biztos kapaszkodási pont nélkül, amelybe feltétel nélkül meg tud bízni, s amitől szinte percről-percre erősebbé válik, mert az „nem vasalja be az emberen a mentő beavatkozás árát", tehát nem sodorja a kimenekítettet valami más, újabb keserves függőségbe.

A „váltó-állítás" emberfeletti energia igényét ma már senki sem vitatja, a vélemé­nyek csak abban térnek el, hogy ehhez ki honnan próbál erőt meríteni. Érdekes, hogy az igényelt energia-többletnek, értelmi felismerést meghaladó „bekattanásnak" a fogalmát, pillanatát szakmai berkekben is gyakran határozzák meg „redemptioként", amely szó a „megváltás" latin megfele­lője. Hazánkban is ott találkozunk a legtöbb tartós és gyökeres életmódváltással az alkoholisták és a narkomán „megkötözöttek" körében, ahol az egyén gyógyulási szándéka ké­pes megragadni a „Mennyből küldött mentőkötelet". A magam részéről, először a Református Iszákosmentő Misszió dömösi kurzusain találkoztam a szenvedélybetegségek egészségügyi-szakmai megközelítésének olyan alternatívájával, amelynek a középpontjába az alkohol démonával való leszámolást és a Jézus Krisztus megváltásába vetett hitet állították. És itt már lényegesen jobbak voltak a gyógyulási-szabadulási eredmények, mint általában az egészségügyben.

Egy jellemző példával szeretném ezt az ál­lításomat illusztrálni. Néhány éve, az akkori mentálhigiénés miniszteri biztos, dr. Veér András tanácskozó termébe, a Józan Élet Szövetség a sajtón keresztül trombitálta össze azokat a gyó­gyult-szabadult volt narkománokat, akik újságírók előtt, arccal és névvel egyaránt vállalni tudják életük e fantasztikus fordulatát. Huszonnégyen ültek oda a hosszú tárgyalóasztal egyik oldalára. Csak úgy záporoztak feléjük a kérdések, a szemközt elhelyezkedő média képviselők meg az el­nök melletti székeket elfoglaló orvosok részéről, s ezek is, azok is alig akartak hinni a fülüknek-szemüknek. A teljesen megváltozott, kiegyensúlyozott fiatalemberekről bizony nehéz volt el­hinni, hogy miféle szenvedéseken mentek keresztül korábban, s milyen elesettek, vagy éppen elvisel­hetetlenek voltak azelőtt. A legizgalmasabb, mondhatni egybehangzó válaszuk volt a leginkább megdöbbentő. Kettő kivételével mindegyiküknek Jézus Krisztus segítségével sikerült az életüket így meg­fordítaniuk. (Tizennyolcukat a Hit Gyülekezetében, négyüket a Sion Gyülekezetben érintette meg ez a kegyelem.)

Igen ám, de ha az isteni kegyelmet tapasztalati tényként fogadjuk el, akkor az lenne a logikus, ha számításba vennők a negatív transzcendenciát, az "ördögi meg a démonikus" befolyást is! A téma kritikus újra elemzését többek közt az indokolja, hogy a történelmi egyházak többé-kevésbé száműz­ték a gonosz szellemeket az apostolok korába. A bibliai igazságok örök érvényét valló (pontosabban: evangéliumi) kereszténység számos irányzata viszont újra meg újra szembe került ezzel az Ige-i kihívással is. Gyülekezeteikben ugyanis sohasem hagytak fel azzal a törekvés­sel, hogy megküzdjenek a láthatatlan szellemvilág ördögi befolyásával. Így manapság a pün­kösdi és más neo-protestáns karizmatikus közösségekre is jellemző, hogy – imádkozással s lelki pásztoraik segítségével – hittel gyakorolják a Jézus nevében démonokat űző tevékenységet, s így segítenek a rászorulónak, szabadulni akarónak, hogy a káros és kóros szenvedélyéből egyszer s mindenkorra ki tudjon lépni.

Magam is tanúja lehettem már jó néhányszor, hogy a Hit Gyülekezetének istentiszteletein miként szabadulnak sokan különféle "megkötözöttségükből", átkos szenvedélyükből, rossz szokásukból. Korábban – az évtizedek során kiépült, szilárd tudományos világnézetem szerint – a pogány mitológiákból ránk maradt hiedelemnek véltem a "démonikus megszállottságot" csakúgy, mint a "démonűzést". Úgy véltem, hogy az efféle babonás képzetek csak az emberiség éret­lensége, a tudomány fejletlen volta s a természetet (természetünket) mozgató törvényszerűsé­gek hiányos ismerete miatt alakulhattak ki. Ezért aztán a személyesen látott-tapasztalt démon­űzést is fenntartással figyeltem egy jó darabig. Miként azt az állítást is, hogy az a bizonyos, háromdimenziós érzékszerveink által dekódolhatatlan s a köznapi gondolkodással éppen ezért megfoghatatlan "szellemvilág" egyáltalán konkrét hatással lehet az emberek életére. Előbb-utóbb azon­ban fel kellett tennem magamban a kérdést, hogy ugyan miért vagyok annyira beképzelt tanult ismereteimre? Hiszen például az el­mebetegségek okait és fiziológiáját máig sem sikerült egyértelműen kategorizálni, és a tan­könyvekben föllelhető fogalmak sem sokkal egzaktabbak, mint amikor az efféle deviánsvi­selkedést elődeink "ördöngösségnek" nevezték. Különösen azok a, gyakran érthetetlen kudar­cok és csökönyös visszaesések viseltek meg, amelyek a szenvedélybetegek gyógyítását és gyógyulását oly sokszor keresztezik. Számomra is váratlan volt azonban, amikor rádöbbentem a tudományos értelmezés és fo­galomrendszer biblikus pandanjára.

Mert valójában miért "tudománytalanabb" egy meghatározott jelenség, viselkedési zavar dé­monikus magyarázata annál az értelmezésnél, hogy a szándékunk és többszöri elhatározásunk, sőt fogadkozásunk ellenére bekövetkező káros magatartásmódunkat a tudatalatti késztetéseink és ösztöntörekvéseinkpszichológiai számlájára könyveljük el? Vagy hogy ugyanezt a nehe­zen befolyásolható jelenséget a társaslélektan game-elméletével netán úgy írjuk le, hogy a családba és szélesebb közösségeinkbe való besorolódásunk során, úgyszólván elkerülhetetle­nül belebonyolódunk rögzült "játszmáink" kényszerlépéseibe?

Rá kellett jönnöm, hogy a démonok létezését tényként elfogadó szemlélet voltaképpen jól összeegyeztethető a korszerű pszichológia valahány felfedezésével és beavatkozási kísérleté­vel. Megértettem ugyanakkor, hogy a Bibliához híven igazodó embereknek eszük ágában sincs megkérdőjelezni a racionális megközelítésmódok jogosságát s az orvosi-pszichológiai, vagy éppen az önsegítő erőfeszítések és szisztémák szükségét és esetenkénti eredményessé­gét. Annál kevésbé, hiszen az Ige isteni ajándéknak mondja a haszonra adott emberi bölcses­séget s minden jóra törekvő tudományos fáradozást, noha gyakran figyelmeztet ennek korlát­jaira. Így jutottam aztán arra a meggyőződésre, hogy a szellemvilág irracionális hatásainak reális számbavétele csak tágíthatja látókörünket, de egyúttal jelentős pszichológiai-mentálhi­giéniai előnyöket is biztosít. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy a bennünk jelentkező, újjáéledni próbáló gonosz erőket és törekvéseket segít elidegeníteni személyiségünk lényegé­től, s az embernek így nem kell önmagát kárhoztatnia, megvetnie, netán gyűlölnie korábbi tettei (bűnei) miatt. A "Jézus nevében" történő s a Gondoskodó Mindenható Istenbe vetett hitre támaszkodó démonűzésnek és gyógyításnak talán éppen ebben a természetfölötti támaszban rejlik a többlet-hozama.

Az ATV műsorán reggelenként jelentkező amerikai 700-as club bizonyságai, csoda-jelenségei, fantasztikus gyógyulásai és életmód-váltásai is megerősítenek e meggyőződésemben. Látva ezeket úgy érzem, hogy bölcseleti szempontból is érdemes alátámasztanom a gonosz szellemi erőkkel krisztusi segítséggel való szembefordulás pozitív fogadtatását a magamhoz hasonló gyógyító-segítő szakemberek számára. A világ teljes megismerhetőségének és kiszámíthatóságának az axiómája kétségkívül megingott, amióta a tudománynak rá kellett ébrednie, hogy minden új felfedezés és ismeret nyomán tucatjával merednek ránk a még megoldatlan problémák, és hogy az egymásra ható, egymásból következő akciók és reakciók kusza szövevénye mindig tartogatni fog meglepetéseket. Következésképpen, ha az emberi logikába, a tér és idő megtapasztalt törvényeibe képtelenek vagyunk belepréselni minden észlelt jelenséget, csak hit kérdése, hogy feltételezzünk egy, a mienkénél magasabb rendű, mindent átfogó (isteni) hatalmat és logikát. Ezen az alapon azonban a csoda-várás pejoratív értékelését is csak akkor szabad elvetnünk, ha az korlátozza, vagy tagadja az emberi tudomány, évezredek alatt egymásra rakódott, hangyaszorgalmú felismeréseit és felfedezéseit. Számomra azonban a tények olyan bíztató üzenetet közvetítenek, hogy ha a hit és a tudomány kéz a kézben tud haladni, egymás kedvező hatását akár többszörözhetik is.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész