1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Jószándékom ellenére

Hetek, 2006. június: Tihanyi Péter interjúja

– Abban az izgalmas időszakban nőttem fel a VII. kerület flaszterén, amikor a zsidótörvények egyre szorosabbra húzták a kötelet a torkunkon. Apukám – öt elemije volt, de úgy viselkedett, mint egy iskolázott úriember – kiskereskedő volt, és életművész. Ugyanis tőke nélkül is tudott kereskedni. Még a csendőrökkel is csencselt. Textilárut, inget, írógépet, mindent, amit bizományba meg tudott szerezni, azt eladta a kuncsaftjainak hitelbe. Bízott abban, hogy akikkel üzletel, majd meg fogják menteni, ha sor kerül rá.

Milyen iskolákat végzett?

– A  Madáchban érettségiztem, de a Kölcseyben kezdtem, ott, ahol hét évvel előttem a bátyám is járt, aki aztán még időben ki tudott jutni Palesztinába. Valahogy sikerült felvételt nyernie a haifai egyetemre.
Hogyan alakultak a gimnázium utáni évei?
– A mi osztályunk volt az utolsó, ahol még egy osztályba járhattak a zsidó és nem zsidó gyerekek. Utána az A osztály lett a keresztény, és a B a zsidó.
Akkor már kellett sárga csillagot hordani?
– Még nem. Csak a fokozatos megkülönböztetésekkel elkezdték lassan az emberek agyát és szívét átnevelni. Olyannyira, hogy később a Dunába lövést és a gázkamrákat már nemcsak a kívülállók, de maguk a zsidók is majdnem természetesnek vették. A legszörnyűbb az a folyamat volt, ahogy  az effélék elfogadásához már gyermekkorban hozzászoktattak bennünket. Mikor először tűztem fel a sárga csillagot, az osztálytársaim, szomszédaim s az utcán mindenki, szemmel láthatólag hidegebben és távolságtartóbban viselkedett velem. Ebbe az élménybe legelőször majdnem belehaltam. De később valahogy természetesnek vettem, hiszen csak zsidó vagyok, azaz kevesebb, mint ők, a keresztények. Így aztán az egyre durvább megbélyegzésekre egy idő után én is azt mondtam a Sorstalanság főhősével együtt: natürlich. Sokan azért buktak le igazoltatáskor, ha nem volt rajtunk a sárga csillag, mert a már belénk ültetett bűntudat miatt nem tudtunk vagányul és pléhpofával hazudni. A rendeletek, zsidótörvények évei alatt ördögi módon hozzászoktattak minket e szabályoknak való engedelmességhez, és a legtermészetellenesebb dolgot is természetesnek láttuk. Másrészt olyan identitással élt a családunk, mint sok más zsidó Közép-Európában, hogy elsősorban magyarok vagyunk. Hiszen a zsidóságuunk csak egy vallás, amit mi nem is nagyon tartottunk. A társadalom, a magyar törvények, a hatóságok számára egyszer csak az vált aztán a legfontosabbá, a magyarságunkból meg szinte kitagadtak. Egy-két év alatt levegőben lógó, gyökértelen, félelemmel teli családdá lettünk.
Melyik táborba vitték?
– Éppen kirándulásról jöttem haza, mikor 1944. március 19-én bejöttek a németek. Láttam a tankokat. Apám hiába futkosott a csendőreihez, semmit sem tudott elérni. Elhatároztam, hogy átszököm Tito partizánjaihoz. Hamis papírjaim lévén a vonaton lekapcsoltak. Pár napig tartottam magam, de miután a talpamat gumibottal olyan dagadtra verték, mint egy görögdinnye, és érzékeny testrészeimre elektromos áramot vezetve kínoztak, mindent elmondtam.
Mire voltak kíváncsiak?
– Az igazi nevemre, hogy hol lakom, kik a szüleim, hol tartózkodnak, van-e ékszerünk. Pár hét múlva az egész családom ott volt már Újvidéken, az SS-ek által őrzött táborban. Gyalogmenetben tereltek Nagykanizsáig, majd ott bevagoníroztak minket, és a Balaton mellett Komáromon keresztül Németországba vittek. Furcsa érzés volt a mellett a Balaton mellett utazni marhavagonban, ahol az előző nyarakon versenyt úsztunk a naplementék aranyhídjában.
Mit tudtak, hova mennek, mi lesz magukkal?
– Éreztük, hogy legtöbbünk most látja utoljára a Balatont. Így is lett. Először Flossenburgba kerültem, egy elosztótáborba. Onnan aztán tovább vittek.
Mire emlékszik azokból a hónapokból?
– Az éhségre, meg arra, hogy pucolom a cipőjét a blokkparancsnoknak, aztán megáll mellettem egy mokány szerb legény, és azt mondja: te szolga! Száznyolcvan centi magas voltam, és harmincnyolc kilóra fogytam, a térdem jóval vastagabb volt, mint a combom. Olyan gyenge voltam, hogy minden betegséget a tífusztól a tüdőbajon át elkaptam. Május 10-én, a háború vége után egy nappal szabadult föl a táborunk, ahonnan egy tíz kilométerre lévő katonai kórházba vittek később. De előbb még, napokon keresztül nyitott vagonokban áztunk – élők és hullák egy rakáson. Onnantól kezdve az álom, az ébrenlét, a delírium, a haldoklás összemosódtak. A kórházban aztán apám arca rémlik föl, ahogy a karjába vesz, és visz valahova, egy matrac, amin fekszem, és hogy vonatok jönnek velem szembe. A János-kórházban „ébredek" valójában, apám ül mellettem, és sült krumpli van a kezében, ami még langyos. Hát ennyi volt.
Az édesanyjával mi lett?
– Anyukámat agyonrúgták egy másik táborban, egy apellen. Alig múlt negyven.
Hogyan folytatódott az élete Budapesten?
– Miután felgyógyultam, belecsöppentem a politikába, és hova máshova keveredtem volna, mint a kommunista pártba. Nem tudtam én akkor a gulágról meg a Szovjetunió-beli antiszemitizmusról. Elhittem a szövegeket: lehet a bőr barna vagy fehér, amilyen munkát végez, annyit ér. Az első eszmélésem, hogy csöbörből vödörbe kerültem, az Sztálin halála után kezdődött, mikor Nagy Imréék elkezdték bírálni a rendszert. Addig például jó szívvel és minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudtunk beköltözni egy olyan lakásba, amelynek a tulajdonosait kitelepítették a Hortobágyra. Keresztülmentünk egy szörnyűségen, és utána egy másik szörnyű rendszer kezdett bekebelezni.

- 1954-ben szerencsére kirúgtak az ifjúsági mozgalomból, ugyanakkor Katikámat rá akarták beszélni, hogy váljon el tőlem, erre nem volt hajlandó, ezért aztán őt is kirúgták, majd elhelyezték a filmgyárba, ami másnak az álmai álmát jelentette akkor, de neki a legrosszabbat.
Kató néni: – Semmihez sem értettem, ami a filmgyártással függött össze. Olyan volt, mintha oda deportáltak volna. Fábry Zoli, aki akkor volt fiatal rendező, egyszer megkérdezte, hogy ki maga, és hogy került ide. Szórul szóra elmondtam neki addigi életemet és az odakerülésem körülményeit, és kértem, hogy adjon valami munkát, mert kisbabát várok, és nincs miből megélni. Odavitt egy nagy szekrényhez, kinyitotta, tele volt papírokkal. Forgatókönyvek voltak, amelyeket beküldtek a filmgyárba elfogadásra. Azt mondja Fábry: olvassa végig az összeset, és ha talál köztük érdekeset, azt adja a kezembe, a többit dobja a szemétbe. Így kezdődött a dramaturgiai munkám. Az első film, aminek a forgatásán is részt vettem, az öreg Szabó Pál filmje volt, a Talpalatnyi föld.
János bácsi: – Ahogy kezdett rendbejönni a feleségem élete, úgy az enyém is. A Vöröskereszthez kerültem, egy alkoholellenes munkacsoportot vezettem. Majd több mint negyvenévesen elvégeztem estin a Bárczit, a Gyógypedagógiai és Tanárképző Főiskolát, ahol pár év múlva már tanársegédként taníthattam.
- Egy borzasztó dologról még beszélnem kell. Én, aki annyi szenvedést láttam és éltem át, mégis képes voltam hasonló szenvedést okozni a családtagjaimnak is.
Kató néni: – Tizennégy évig olyan gyönyörű házasságban éltünk, hogy mindenki azt hitte, hogy nászutasok vagyunk. A két gyermekünk is ebbe nőtt bele, aztán Jancsi egyszer csak bemutatott nekem egy nőt, aki ezután harminc évig volt a szeretője úgy, hogy közben én voltam a felesége.
Mi történt veled,  János bácsi?
János bácsi: – Nincs mentségem. A feleségemmel való legnagyobb szerelem időszakában egyszer csak összefutottam azzal a hölggyel, aki az első volt az életemben. Harminc éven át éltem, sajnos, a feleségem mellett Szonjával is. Pokollá tettem  családunk életét. Két fiam is megsínylette. A kisebbik talán kevésbé sérült meg, időben elhúzta a csíkot otthonról, és ide, Győrbe nősült.
Kató néni: – A nagyobbik fiunk, Gyuri életében már nagyobb csalódást és törést okozott, hogy a rajongásig szeretett apja így élee így kiforrdult.
Hogy lett vége a kapcsolatnak?
János bácsi: – Tragikusan, 1994-ben Szonja egyszer csak meghalt.
Kató néni: – Az sincs kizárva, hogy öngyilkos lett.
János bácsi: – Nem tudtam tovább hordozni ezt a terhet – közben a régi betegségeim is kiújultak –, s 1995-ben Isten elé álltam, és kértem a Megváltómat, adjon nekem kegyelmet és bűnbocsánatot. És kötözze be azokat a sebeket, amiket a családtagjaimnak okoztam.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész