1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Kéz a kézbe!

 

Fiatal testvéreim arra biztattak, hogy lépjek, sőt életem párjával együtt lépjünk bátran elébetek. Nyújtsuk ki felétek, a bennünket követő nemzedékeknek, mindenekelőtt a tinédzsereknek és a huszonéves korosztálynak a NET-en is a kezünket, ezeket a meg vénhedt, de meg nem lankadt eres kezeket. Hogy miért? Ennek legalább két oka lehet, gondolom én.

Az egyik, hogy Magyarország mintha nem tanult volna a huszadik századi történelmének buktatóiból és tragédiáiból, s a felnövekvő új generációk újra ugyanúgy manipulálhatóak lennének, mint a miénk volt annak idején. A történelmi tények meghamisítása, s a mohácsi vésznél sokkal több áldozatot szedő holokausztnak a tagadása, a társadalmi önvizsgálat erőtlensége, már-már elmaradása, a csoportos bűnbakkeresés kiújulása, a feléledt cigányozás és zsidózás meg a betiltott árpádsávos gárda fenyegető masírozásai mind-mind erre utalnak.

Felkérésünk és késztetésünk másik oka, hogy a ma még élő tanúk között bennünket őszintének s igazmondónak ismertek meg, akik vagy tizenöt éve végre rátaláltunk az Igazság Útjára, és hálisten föl tudtunk hagyni az önigazolási kényszerből fakadó hiteltelen hazudozásokkal, ami sajnos az idős emberek jelentős részét jellemzi. A kettőnk immár közös 162 esztendeje annyi ráncot és tapasztalatot vésett az arcunkra és a lelkünkbe, hogy azokat nem tudná elfedni a legdrágább púder sem. Még ha próbálkoznánk is ilyesmivel, legfeljebb cirkuszi bohócokként nevettethetnénk ki magunkat. Noha a Jókedv és az Öröm Istenének köteleztük el magunkat, az efféle hiábavaló bohóckodáshoz semmi kedvünk már.

 

Lássuk tehát a medvét! Kikből lett a XXI. század győri János bácsija és Kató nénije?

Bemutatkozunk hát néhány szóval. Gyerekkorunkban más-más környezetben nőttünk fel. Én Ezsébetvárosnak egy hazaszeretetben égő zsidó kis sráca voltam, aki a trianoni határok ellen lázadó irredenta verseket szavaltam meg írtam is, és családunk többi tagjával örömkönnyeket hullattunk a rádió előtt, amikor Pluhár, a korszak Szepesije, egyenesből közvetítette, hogy a Felvidék visszacsatolásakor miként kocog-ficánkol át a komáromi hídon Horthy kormányzó úr fehér lova, no és a híres-nevezetes Ligetbe jártam ki focizni. Nem csoda, hogy nekikeseredtem, amikor csúfolni kezdtek, és a cserkészcsapatokból a hozzám hasonló zsidó gyerekeket kizárták, hát még ami később történt velünk, a sárgacsillag, a vagon meg a láger.

Katikám viszont Pestszenterzsébeten nőtt fel – akkoriban még nem tartozott Pesthez –, s a szülei faluról felköltözött, kátránygyári munkásemberek voltak. Nagyszerű, mackójárású, borotvált fejű, mindent megbocsátó, kicsit papucs-apukáját én már szocdem üb-elnökként és alkalmi bírósági népi ülnökként ismertem meg; tőle tudom, hogy világéletében csak zsidóknál szeretett dolgozni, mert úgy tartotta, hogy azok jobban megfizetik a tisztességes, becsületes munkát.

A felszabadulás utáni társadalmi átalakulás a MADISZ-ban meg a SZIT-ben, a kommunista ifjúsági mozgalomban hozott össze a párommal, még hozzá egy három hónapos pártiskolán. Akkorra ugyan, a szabad szerelem légkörében már túl voltam az első nagy föllángolásomon, mert éppen csak érettségiző kedvesemnek lehetősége nyílt rá, hogy Leningrádba utazzon, az orvos-egyetemre, s tegyen szert így valami szilárd egzisztenciára, én meg friss bánatomban, alig húszévesen, ripsz-ropsz megnősültem ezért. Biztos az is hozzájárult elhamarkodott döntésemhez, hogy a szülői ház egy röpke év alatt széthullt körülöttem, s igencsak hiányzott anyám szerető gondoskodása, akit 1944 márciusában, a Raavensbrück-i koncentrációs lágerben egy SS-pribék rúgott agyon. De aztán egy év se kellett, hogy kiderüljön, a választásunkat elhibáztuk, fogaskerekeink sehogy sem illeszkednek egymáshoz. Katikámat, mint jó elvtársamat, először csak arra kértem, hogy segítsen már rendbe szedni azt az elkapkodott, s ezért ugyancsak csikorgó házasságot. Ami aztán olyan generálisan sikerült, hogy két tehetséges fiúnk lassan a nyugdíj felé közelít már, ráadásul az Úr megáldott három szép leányunokával s egy dédunokával is. Egy szó, mint száz: éppen a minap ünnepeltük a hatvanadik házassági évfordulónkat, ami ebben a válós világban tényleg biztató jövőkép a mai párkeresők számára is.

Hajdani ifjúkommunistaságunkért se nevessen ki bennünket senki! Ennek jellemzésére elmondok egy szikár történetet. Amikor a Múzeum utcai Ifjúsági Központban dolgoztunk, a Diákszövetség vezetőjeként taxijegyeket is kaptam, s bizony amikor későn ébredtem, néhányszor kocsival vitettem magam a munkahelyemre. Katikámmal megbeszélve e „súlyos visszaélésemet”, arra jutottunk, hogy az okozott kárt mindenképp vissza kell térítenem. Ezt követőleg tehát három-négy alkalommal a magam szerény fizetéséből fedeztem a taxiköltséget, amikor sürgős hivatalos utam akadt valamelyik külterületi középiskolába, és a „tartozásomat” le nem kvitteltem. De az is igaz, hogy ha mostanság megborzong a szívem a csattogó bakancsú, fekete mellényes gárdisták ütemes vonulását látva, az jut eszembe, hogy annak idején mi hőzöngtünk kórusban a Nagykörúton, s ijesztgettük a kávéházak ablaka mögött űlőket, hogy „halál a feketézőkre!” S abból is csak a forradalom után csináltunk gondot, hogy kérvényünkre az Elhagyott Javak Kormánybizottságaolyan bútorozott társbérleti lakásrészt utalt ki nekünk, amelyből – mint később kiderült – a Hortobágyra száműzték az osztályidegennek minősített eredeti lakókat. S hogy a „nagy” Sztálin előtt a Vörös téren elvonulni egyszer, ez volt mindkettőnk álma a Generalisszimusz haláláig, vagy még egy kicsit tovább is, amíg a Petőfi Kör meg a Nagy Imre köré csoportosuló pártreformerek hatására nem kezdett a valóságra rádöbbenni a józan eszünk. Tehát mi sem voltunk sokkal jobbak a Deákné vásznánál, a „mai fiataloknál”.

Bizony kanyargós utat jártunk be az átélt évtizedek során mind a ketten. Én például elsőnek az irodagép műszerész mesterséget tanultam ki és gyakoroltam előbb állami és tanácsi cégeknél, utóbb maszek kisiparosként, de később a sorsom a gyógyulni-szabadulni próbáló alkoholisták közé s az alkoholizmus elleni küzdelem központjába vezetett, ahol mozgalmi tapasztalataimat és íráskészségemet is egyaránt kamatoztatni tudtam. E közben írtam és írtam: mikor regényeket, mikor novellákat. De csak az után, hogy a fiaim is, Katikám is diplomát szerzett, már negyvenvalahány évesen iratkoztam be a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola levelező tagozatára, ahol utóbb az Alkológia tantárgy jegyzetírójává és oktatójává is válhattam a Jóisten segítségével (akit akkoriban és még sokáig, ateista-humanistaként konokul tagadtam). Életem Párja pedig tizennégy évesen kezdett dolgozni a Weis Mannfréd Konzervgyárban (ott is fagyott el a lába a befőttes üvegek hidegvizes öblögetése során). Az ifimozgalmi éveinket követően – amikor az én kamaszkori cionista közösségkereséseim miatt a DISZ-központból őt is kiebrudalták, mert nem volt hajlandó elválni tőlem – „büntetésből” kiközvetítették a Hunnia Filmgyárba, ahol bizony sokat sírt, mert egy darabig „téglának” vélték, hiszen mit keres ott, ha egyszer semmihez sem ért. Akkor kezdett a dolga végre rendeződni, amikor rábízták a szekrényből csaknem kiboruló dilettáns filmötletek bányászó átolvasásával, és keze alá dolgozhatott a ma már „csupa nagy név” dramaturgoknak. De az ötvenhatot követő megtorlás-esztendők forgószele aztán együtt kapott fel bennünket, és pici gyerekeinkkel hamarosan Tatabányára költöztünk, hogy kevésbé legyünk szem előtt. Majd, apám halála után, néhány évvel később vissza, a Fővárosba, mert visszavágytunk. E közben, mindvégig dolgozott Katikám is, hol könyvtárban, hol a gyermekvédelemben, amíg végre a szociális gondoskodásban és az egészségügyben (az alkoholbetegek szociális rehabilitációjánál) kötött ki, amihez gyakorló anyaként, munka mellett, nagy szorgalommal még a „hozzávalót”, a tanári diplomát is megszerezte.

De mindez az átélt társadalmi forgatag azonban nekem nem volt elég, lázadó „művészlelkem” arra is jogot formált, hogy családi életünket gyökeresen átformálja. Első, akkorra már szakorvossá ért, kétgyermekes szerelmemet nemcsak felkerestem újra, de válását követően, gyermekeivel együtt megpróbáltam behozni-beépíteni közénk, valamilyen „különleges nagycsaládba”. Csak idős koromra döbbentem rá, hogy mindez nemcsak a lelki viharokat tudatos döntéssel vállaló felnőttektől követelt súlyos áldozatokat, de a gyermekeinket is rettenetesen, mondhatni életre szólóan megviselte, amit csak a szívembe hívott Megváltónk segítségével tudok akár némiképp jóvá tenni, akár megbocsátani magamnak.

A késői megtérésünk és újjászületésünk után, természetesen egész korábbi életünket, de még a munkásságunkat is át kellett értékelnünk. Megjelent könyveim és irományaim jelentős részét, bizony sírva vetettem cserépkályhánk tüzébe, de az alkoholizmus megelőzésére és megfékezésére, a gyógyulni-szabadulni akarók segítésére irányuló minden jószándékú fáradozásunkat is át kellett gondolnunk újra. Fel kellett ismernünk, hogy amit szociális öröklődésnek definiál a szaktudomány, a lélektan, az voltaképpen nem egyéb, mint a nemzedékről-nemzedékre hagyományozott családi átkok érvényesülése, akár ősidők óta, és hogy a selfhelp-önsegítő törekvéseket meg a külső beavatkozók jó szándékát is miért metszik keresztbe a legtöbb esetben a szinte kivédhetetlenül bekövetkező visszaesések. Általánosabban fogalmazva: hogy miért fordulnak majdnem mindig a visszájukra az ember (és az emberiség) legjobb szándékai is.

Zsidóságom, magyarságom és a Krisztus-követésem harmóniájának a felismerésére és békességgel, sőt örömmel való megélésére is csak ugyanezzel a Felsőbb Segítséggel jutottam. Nem volt könnyű, zökkenőmentes út, elhihetitek. Okkal vagyok tehát hálás mindazoknak, akik ebben példát mutattak és támogattak, s a magasabb szintű látószögig segítettek fölemelni a tekintetemet. Nem véletlen tehát, hogy az idősek és fiatalok párbeszédében egyik kiemelkedő témánk a zsidó-keresztény és zsidó-magyar viszony lett. Annak nyüstölése, hogy az igazán hívő krisztusi ember nemcsak, hogy nem lehet antiszemita, de kifejezetten zsidóbarátnak, Izraellel szolidárisnak kell lennie (annak ellenére, hogy természetesen a zsidó emberek is ugyanolyan esendőek, hibára-bűnre hajlóak, mint vagyunk valamennyien). Hogy a magyar nép felemelkedésének is ez az egyik fő feltétele. A másik pedig az, hogy segítsük oldani zsidó testvéreimben a berögzült viszolygást mindennel szemben, ami keresztény, s felismertetni velük, hogy valójában kik is a zsidóság igazi barátai – jóban-rosszban egyaránt. (Ami a kétezer év óta, vagy annál is régebben szerzett sok-sok szörnyű történelmi tapasztalattal szemben, bizony sziszifuszian nehéz dolog.)

Bemutatkozónak, az őszinte, baráti jobbunk felétek nyújtására ennyi, azt hiszem, bőven elég… Honlapunkon akárhová kattintotok, nyitott szívvel várunk minden kérdést, véleményt, akár kritikus észrevételt is. A nemzedékek kendőzetlen beszélgetéséből és tapasztalatcseréjéből kölcsönösen csak nyerhetünk…

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész