1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Hóha, Viktor! Hóha, Feri!

 

                         Nem akarunk többé Pál utcai fiúk lenni.

Nemrég könnyeztem meg újra a Molnár Ferenc 1906-ban megjelent regényéből Fábri Zoltán által megrendezett nagyszerű filmet, a Pál utcai fiúk-at. Ám, érdekes módon, most homlokegyenest mást fedeztem föl benne, mint valamikor régen, fiatalkoromban. Ahogy az ismert történet tovább és tovább feszült és bonyolódott, fokozatosan ébredtem rá, hogy a gyermekkori tiszta érzelmek drámája valami egyebet, valami fontosabb, mának szóló speciális üzenetet is hordoz. Fábri az eredeti történetet mintha általánosabb síkba emelné, s már nemcsak a háborúk hazafiasságba és hősi mezbe öltöztetett, ellentmondásos eposzát idézi a nézők elé, de felborzolja és megkérdőjelezi valamennyiünk összes egymásnak feszülő efféle emlékét. A Pál utcai fiúkkal a hazához (a grundunkhoz!) való hűség tragédiákba forduló hősiességéről észrevétlenül lerántja a leplet, s ártatlanságunk gyermeki szemeit ráebreszti e halálos küzdelmek elborzasztó értelmetlenségére. A francstadti házak erkélyéről eksztázisban szurkoló kávéházi konrádok üvöltő kórusa, véres szájú biztatása még döbbenetesebbé teszi szégyenkező felismerésünket. Ugyan meddig lesz még táncba hívható gyilkos és öngyilkos tömeghisztériánk, s meddig leszünk mi magunk dróton rángatható bábjai a Gonosznak, váltakozó szereposztásban?!

És csak sután makogni tudom mindezt most már, vén koromban s elköltözésemhez igencsak közel. A koncentrációs lágerben halálba taposott, krematóriumfüstben elszállt negyvenvalahány éves édesanyám emlékét kétszeresen meggyalázza mindez, amit látok magam körül, és képzeletbeli koszorúmat eszembe sincs többé az összes nemzet elbolondított Ismeretlen Katonájának s ellenállásra képtelen mártírjának a sírjára helyezni, hanem csakis az Üldözöttmentők és Katonaszökevények képzeletbeli emlékműve előtt hajolok meg, akiknek – utódokként – az életünket köszönhetjük talán valamennyien...

Mert végre fel kéne kapnunk a fejünket, vagy el kellene hányni magunkat a valóság láttán, ugyanúgy, mint a fának támaszkodó, meggörbedt  Boka, a manipulálásokba önként és dalolva beleszédülő pálutcai nemecsekek egykor tévedhetetlen vezére, hiszen már csak a vak nem látja, hogy az összes, még oly szent nemzeti grund sem más, mint egy feltúrásra ítélt, globális építési terület, egy szirének keltette délibáb, egy olyan, egymás ellen uszító illúzió, ami a Sátánnal együtt szükségszerűen vettetik majd hamarosan tűzre?! Lehet, hogy amire jutottam, illúzióromboló, de ez a valóság.

A harmadik évezredbe átfordulva, érett férfikorra jutva meg kellene végre értetnünk a bakon ülőkkel is, hogy elég volt a lökdösődésekből, a lázálmokat kergető hadakozásokból s a belső ellenségek utáni kutakodásból! De a kölcsönös fenyegetésekből és elszámoltatásokból is! Mert van, mindig is volt egy pont, amelyen túl a megbokrosodott lovakat már nem lehet szép szóval visszafogni. A kiadandó jelszó tehát nem a hajrá, hanem a hó meg a hóha, tisztelt vezéreink, legyen a nevetek akár Viktor, akár Feri! Mert aki körben jár, bizony sehová se jut, legfeljebb csak egy örvény mélyére; aki mindig vágtára buzdít, az üsd, vágdd, nem apád ostorcsattogtatására nemcsak maga vetemül el, de előbb-utóbb valamennyien belesodródunk körülötte a végzetes haláltáncba. Aztán a mai generációk is megnézhetik majd magukat…

.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész