1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Kell-e, szabad-e emlékezni Solymosi Eszterre?

                             Tűzveszély az országgyűlésben!
Számos bűnesetet, gyilkosságot nyilvántart a kriminológia, aminek a tettesét sohasem tudták felderíteni. Talán ennél is több vádról derül ki utóbb, hogy hamis, vagy megalapozatlan volt. A legszomorúbbak a már jóvátehetetlenek ezek közül azok, amelyek igazságtalan halálos ítéletekkel, úgy nevezett dzsásztiszmordokkal végződtek. Kis híja, hogy a tizenkilencedik századvég Solymosi Eszter pere, amit most az újnyilas Jobbik próbál feleleveníteni, s annak idején nemcsak a sajtót, de Európa szinte összes parlamentjét lázba hozta, bozóttűzként lobbantva lángra az antiszemitizmust, végkimenetében mégsem sorolódott ez utóbbiak közé. De az első világháborút megelőző Dreyfuss-per is közel járt hozzá. A hazai Nagy Pör vádpontjait Eötvös Károly cáfolta meg álhatatos és alapos ügyvédi argumentációjával, és vívta ki sokak megbecsülére s a konok, elvakult rágalmazók megszégyenülésére a felmentő bírói döntést, az utóbbinál pedig Emile Zola, világhírű író Zsakűz! fejléccel megjelent vezércikke adta vissza a hazaárulás vétsége miatt elítélt, s az Ördög-szigetre száműzött, zsidó-francia vezérkari tiszt becsületét azzal, hogy ízekre szedte az ellene konstruált rágalmakat. Efféle életveszélyes zsidó-ellenes koncepiós hazugságokra számos példa adódott az utóbbi kétezer év történelmében. A kérdés az, hogy miért? Hogy ebben a zűrzavaros, igazságtalan, kudarcokkal terhes, irígy világban bűnbakokra mindig szükség volt és van? No de miért jut ez a szerep a legtöbbször a zsidóknak?
Kilencvenöt éve a huszadik Század című folyóirat külön számot jelentetett meg azért, hogy tudósok, írók és teológusok, zsidók és nem-zsidók együtt, akár egymással szemben fejthessék ki véleményüket az úgynevezetett zsidókérdésről. A szerkesztőségbe sokféle, egymásnak is ellentmondó, olykor határozott, olykor csak tétova, bizonytalan válasz érkezett erre a körkérdésre, de egyességre e tanult, bölcs embereknek se sikerült jutniuk. Ám hogy a holokauszt borzalmai után sem jutott túl az emberiség az efféle agyrémen, amit a magyar országgyűlésben most megint szóba hoztak, talán ideje lenne megkisérelni e sorsdöntő kérdést újra föltenni.
Az Egyistenéért mindig halálraszánt, a „forradalmi" elvekkel gyakran kacérkodó és a„sajátságos" életmódjához egyrészt ragaszkodó, másrészt azonban a befogadó közeghez olykor túlbuzgóan igazodó, a gazdasági életben, valamint az értelmiségi és szabad pályákon számarányához képest úgymond „túlképviselt" izraelita ugyanis mindig gyanut keltett. Jóllehet mindezekre a megfigyelt tulajdonságaira és nemzedékek során át kialakult tulajdonságaira-szerepvállalásaira mind található értelmes, józan történelmi magyarázat, de azért mégis. Mert hogy merészeli valaki a keresztény Bibliába Ószövetségként beemelt mózesi törvényeket és prófétai tanításokat szó szerint értelmezni, sőt önmagára vonatkoztatni? Magát Isten „választott népének" tekinteni, s ezen az alapon megkülönböztetni? Annál inkább, minél jobban csúfolják vagy üldözik ezért? A rituális gyilkosságok kiolthatatlan vádja talán ezért lengi körül az utóbbi évezredekben folyamatosan Izrael gyermekeit, s lebeg elhessenthetetlenül a magát álhatatosan művelő, a hét hat napján szoirgosan tevékenykedő és kereskedő, majd szombatnapon csikos imaköntösébe burkolódzó, s érthetetlen héber imákat mormoló, többnyire pajeszukhoz ragaszkodó, kalapban-kipában hajlongó fejek körül. Ma már ez kevésbé köztudott, de ugyanezek a gyanakvások sűrűsödtek vérvádakká már a hajdani Római Birodalomban is, amikor a Messiást Istenfúként imádó őskeresztényeket, a római katakombák üldözött népét illették hasonló vádakkal. A párhuzamot csak nyomósítja, hogy ezeknek a jámboroknak a jórésze egyébként zsidó is volt – akár maga az imádott Jézus, vagy szülőanyja, Szűzmária, akik eredeti zsidó mivoltukat sohasem tagadták meg.
Semmi akadálya, hogy az annak idején, Tiszaeszláron nyomtalanul eltünt kis szolgálólány periratait a hiátusok betöltése érdekében kriminológusok akár felül is vizsgálják, de megismétlem, az ilyen, előítéletmentes szakmai utánkövetés objektív korrekciós törekvésénél mindenképp hasznosabb és fontosabb lenne az antiszemitizmus generációról generációra öröklődő társadalmi mételyének okait és mibenlétét földeríteni. Vénkorára Krisztusmessiásához megtért zsidóként ugyan már az üdvtörténeti-transzcendens magyarázatoknak adok hitelt, azonban - ezzel együtt, vagy éppen ezért - nem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy emberi módon, személyesen is tehessünk ellene egy s mást. S nem is keveset.

 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész