1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Hívők és nem hívők

EGYHÁZON BELÜL ÉS KÍVÜL: A HÍVŐK ÉS NEM HÍVŐK/MÁSKÉNT HÍVŐK

viszonyáról

A provokálás nem titkolt szándékával. Természetesen már a rendszerváltás előtti korban, mert attól kezdve, hogy öntudatra eszmélt valakinek tarthattam magam, időnként engem is eltöltött a szolidaritás érzése, mégpedig a legkülönbözőbb helyzetekben és a legkülönfélébb sajátságokkal jellemezhető konkrét személyekkel. Számomra összekötötte őket egy nagyon fontos, mindegyikükön megtapadt jegy. Igen – jegy, ugyanis az akkori rendszerben, az államszocializmusban (idősödésemmel egyre komplexebbnek látom) ezek az emberek bélyegesnek, leírandó, jobb esetben saját szubsztanciájuktól megfosztandó és ebben az értelemben alakítandó-formálandó-„fejlesztendő” egyedeknek számítottak. Ők valamilyen okból opponálták a „fennállót”, választóvízként kezelt kérdésben vagy ügyben tagadták-vitatták a hivatalos felfogást, ilyen-olyan tekintetben szembehelyezkedtek a hatalom vonatkozó parancsával – a Tekintéllyel. Természetesen nem soroltam ide azokat, akiket szememben fasiszta, rasszista előítéletek terheltek, meg akik az ún. úri rendet reklamálták vissza. Együttérzésemből részesültek mindazok, akik valódi demokráciával törekedtek ötvözni a „létező szocializmust”, s emiatt jutottak bajba (az ifjabbaknak szerényen: akkor a „formák”, a formai garanciák hiányán lehetett keseregni, „egy ló versenye”, most pedig az egyenlőség tartalmának valóságosságát hiányolva kínozhat lelkiismeretünk, „a híd alatt mindenkinek joga van aludni”…). És hát, mindenkinek kijárt belőlem ez a rezonancia, ha másképpen nem, tapintatra igyekvésként, amennyiben hívő emberként szólalt meg. Manapság ellenben azokra mozdulok „csípőből” pozitívan, akik úgy törekednek jók, progresszívek, szociálisan érzékenyek, egyszóval erkölcsösek lenni, hogy közben nyíltan vállalják egyházhoz-istenhez nem tartozásukat. Paradox dolog ez az élményem, mert ugyanakkor – a jelenben – sokkal, de sokkal több „istenességet” fedezek föl – és ápolok – magamban, mint amikor eltökélt istentagadóként szolidari­záltam a „bárányokkal”.

Nos, ezzel a szubjektivitáshoz fordulással elérkeztem ahhoz a problémakörhöz, amelyhez felszólamlásom illeszkedik: „A társadalom és az egyházak”.

Elengedhetetlen néhány önkorlátozással és –pozícionálással, valamint engem orientáló posztulátum leszögezésével élnem. Taxatíve. A társadalom és az egyházak (meg a sokféle egyház!) együtt-létezése – akarjuk, nem akarjuk – belátandó realitás. A hit fogalmát itt az Új Szövetség meghatározásában használom (Zsidókhoz 11, 1: „…a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”). A vallásét meg istenhithez kötődően. Szintén e helyütt az egyházak közül a térítő jellegűekre gondolok, ezeken belül is a keresztény-keresztyén gyülekezetekre. A társadalom és az egyházak kettősségét viszonyként értelmezem, amelyben legmeghatározóbb és egyben legérzékenyebb összetevők a kompetenciák, a maguk rendkívül dinamikus antinómiákkal telített természetével. A hívő voltot szememben nem teljesíti ki az egyházhoz tartozás, ám ez utóbbi – ugyancsak számomra – nem feltétlenül hitelteleníti az előbbit. Hol az ún. civil (tömeg)értelmiségi bőrébe bújok, hol a magam teremtette hivatásomat képviselem, a mentálpedagógiát (jelzésszerűen: a felnőttek felnőtté érlelésének szubdiszciplínája, az önsegítés, a pszichoterápia és az andragógia koncepcionális összekapcsolásaként, önálló fogalomrendszerrel és metodikával). Eltekintek a problémák kifejtésétől, precíz meghatározásukra se igen vállalkozom. Beérem felvetésükkel.

A sarokpontot, amelyen javaslom most megvetni lábunkat, ekként formulázom:

Miként érzékelhetik az egyházak kompetenciáit a gyülekezeteken kívüli „világ” nem hívő, illetve egyházhoz nem tartozó emberei – mindennapi életükben?

A válaszhoz „merítési bázisom” szigorúan egyéni tapasztalat. Akár magánemberként, akár mentálpedadógus terapeutaként. Mindazonáltal úgy vélem, nem tévedek, ha a társadalom és az egyházak viszonyában kiemelkedő jelentőségűnek tételezem az egyházak megnyilvánulását, az általuk keltett benyomást – túl a saját szervezeti kereteiken. Ez nem azonos az állam és az egyház viszonyával, bár nem is független tőle. Megkockáztatom, elnagyoltan: amiképpen dialektikában létezik egymással állam és civil társadalom (erős civil társadalommal inkább párosul funkcionális állam), úgy a civil társadalmon belül is kölcsönösen gazdagító ellentétpárban élhet a hívők és a nem hívők világa (viszont a konstantinuszi jellegű egyház, pláne a teokratikus politikai berendezkedés kizárja a civil szabadságot). Természetesen lehetőségről van szó (a hívők és nem hívők produktív nexusát illetően), a kiaknázás számos tényező függvénye. Jegyezzük a legfontosabbakat.

Meg kellene találni az evangelizáció új eszközeit és módozatait, hogy az „örömhír hozatala” minél kevesebb negatív érzést gerjesszen a nem hívő emberekben. Például sokakból ellenszenvet vált ki a harsányság, a kéretlenség, de legalább annyira az ijedelemkeltés, a szorongás megcélzása is („ha megtérsz, megszűnsz félni…”), a presszionáló-zsaroló mechanizmusok működtetése („az isteni áldozat kötelez”). Nem állítom, hogy ezek az összes jézusi egyházban dominálnak. Viszont nem ritkák.

Különösen lényeges a kompetenciahatárok világos, félreérthetetlen meghúzása és – előzetes feltételként – az identitások őszinte, bátor kialakítása s megvallása. Rászorulunk a termékeny kompromisszumokra hívők és nem hívők között. Tartózkodnunk ajánlott az emberminősítő általánosításoktól. Más úton szerintem – irányt veszek szűkebb szakmámra – lehetetlen a világi és a hitbeli mentálhigiéné egymást erősítő találkoztatása. Vegyük a mentálpedagógiát és a pasztorálterápiát.

A mentálpedagógia a saját lábon álló szilárdsághoz segíti a léleksérült embert. Önkritikát serkent, nem bűnbánatot kelt. Önállóság-, szuverenitásvesztést mond, nem elbukást. Felelősséget sokkal inkább hangsúlyoz, mint bűnösséget. Nem alkalmazza az eredendő bűn tételét. Törekszik beérni az eseti célszerűtlenség felvetésével, ódzkodik bárkit is a maga individuális egészében hibássá, bűnössé nyilvánítani. Megalázkodásba terelés helyett – a tagadás ellen – felkínálja a perújító dialógust és a hősterápiát. Az önsorsrontásban elsősorban nem a bűnre mutat rá, hanem – a romboló következmények mellett – az önsorsjavítás vágyára (az addikcióknál, de az öngyilkosság megkísérlésénél is!) Operál az erkölcstelenség gondolatával, azonban mindig szem előtt tartja a stigmatizáció ártalmasságát. Él a jó és a rossz, a nemes és a gonosz fogalmaival, viszont ezeket az érett, harmonikus és az éretlen, diszharmonikus jelenségeihez rendeli. Mindezek mentén támogatja kialakítani vagy utólag kifejleszteni és működtetni (meg konszolidálni-stabilizálni) az érett-felnőtt személyiséget. Számol azzal, hogy hívő felnőtt korú ember is lehet éretlen személyiségű.

Az eltérések mellett a szövetkezést könnyítő „megfelelések” is felfedezhetők.

·       A tudás és a kutakodás isteni ajándék, az istenképűség része még akkor is, ha korlátozott létünk logikája időnként kudarcos.

·       Az evangéliumok visszatérő motívuma a megváltás, megvilágosodás „egy csapásra”; a betegségből, a démonikus megszállottságtól való megszabadulás, a mentálpedagógia meg legfontosabb és legjellegzetesebb originalitásával, a bűnbakkereső cseretechnikával tudatosan munkálkodik a redempció kiváltásán.

·       A belső gyermeket (a montázs-személyiség állapotának potenciális előidézőjét) egy nap se hagyhatjuk szeretetlenül, amiképpen az ó-emberünket nap, mint nap új­emberré kell szentelnünk.

Meggyőződésem, rengeteget tehetünk azért, hogy se a hívők ne tekintsék a nem és/vagy más módon hívőket megveszekedett pogányoknak, az egyházaktól független polgárok pedig ne értékeljék vallási drogtabletták fogyasztóinak a különböző gyülekezetek aktív tagjait.

Hogy a hitbe térés, az Úrral járás ne – ráadásul nemegyszer nemzedékek (!) „tradíciójaként” megkövesült – családi játszmák részévé váljon, hogy a rákbeteg szenvedését ne növelje a kegyelmet közvetíteni próbáló túlbuzgó önkéntes, illetve ügyetlenebb lelkész, hogy – friss történést is említsek – József Attilát se ócsárolgassa publikusan semmiféle gyülekezet újsütetű térítő titánja.

S az is magától értetődő legyen, hogy kórházi fekvőbetegként a Könyvek Könyve állandóan a közelemben van. Mert ha nagy a rettenet, és esetleg olvasni már vagy még nem megy, azért jó a kezemet rajta nyugtatni…

Fekete György 

(Az „Egyházaink a felelősség és a jövő kihívása előtt” konferencián - Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2008. november. 7. - elhangzott előadás szerkesztett változata.)

 

 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész