1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Álomlovag

PDF Nyomtatás E-mail

Édesapa nagyon szerette ezt a róla készült írásomat. Annyira, hogy a címet ő adta. Én meg örömmel, köszönettel elfogadtam. F. Gy.

 

Álomlovag

Fekete György

 

Az Író azt hitte, ébren van. Pedig – bár a rövidebb nappali szendergéseit is gyakran színezte efféle bódulat, s számos történetét így élte át jó előre,– hasonló furcsaságot, papírra vetésük előtt, sohasem fogott ki.

 Gondolta, heverészik egy keveset. Ötödik esztendeje, hogy huszonnégy órás ügyelete folyamatos. „Örök napos, örök hetes!” –mosolyodott el, s eszébe jutott, annak idején igencsak kedvelte az iskolások e két kiemelt szerepét. A cserkésztáborban is szívesen húzta karjára a szalagot, amely feliratával jelezte, hogy aktuális viselője most gyerek létére majdnem-tanár, csaknem-tiszt. A vágyva vágyott s irigyelt felnőttség szabott idejű magára öltése örömmel töltötte el. Eleve szerette a megfelelés, a teljesítés, a hasznosnak számító cselekedetek, no meg a némi önállóság kellemes ízkavalkádját. A megbízatás felelősségét. Talán azért kerültek az ehhez hasonló szerepek olyan közel a szívéhez, mert kicsi korában kialakult benne az ösztökélés: „Jó vagyok, jó akarok lenni!” Anyjának még hátulgombolósként, mint sok más kisfiú, ígérte meg, s mert elhitte, hogy ő (meg az összes többi ember) formálódhat jóvá (csak neki akarnia, másokat meg – ebben – támogatnia kell), csupán nadrágját-gúnyáját nőtte ki – egyiket a másik után. Naivitása, az anyai intelemmel magyarázott tulajdonsága, évről évre vele maradt, sőt olykor fel is erősödött. Az eredeti történet fakulhatatlanul emlékezetébe vésődött, s szívesen példálódzott vele. Hősünk egybeforrt az általa így levezetett lelki kényszerrel, mert az számára nem pusztán elviselhetővé, de egyenest élvezhetővé varázsolt nehéz helyzeteket, amelyek különben neki is parancsolóak, idegenek, idegesítőek lettek volna. Ennél fogva megúszta, hogy egy csomó emberhez hasonlóan sóhajtozzon, fanyalogjon a kötelező penzumok miatt. Minden tennivalóban talált valami jót, valamilyen lehetőségét a sikernek, a beteljesülésnek. Nem ismerte a robotot soha.

 Amióta viszont a szélütés feleségéből állandó ágylakót, illetve kerekesszék-rabot csinált, a valamikor kedvelt ügyeleteskedés éjjel-nappali rutinná vált, s ez a pillanatnyi kihagyás nélküli létforma – akárhogy vesszük – egy kicsit nehezebb tészta. „Szolgálok” – vallotta, de többször is el kellett ismételnie önmagának, még a párja előtt is, hogy mind e közben, mind ettől milyen boldog. Az asszonyt emelő-toló fáradtságos erőlködésbe akaratlanul belefeszülő arcvonásait a derű néha csak késve tudta fellazítani. Holott sokat segített ebben, hogy öregségére istenes emberré vált. Ősz kobakú megtértként imádta vagy tizenöt év óta az égi felsőbbséget felekezeti barátai gyűrűjében, abban a rendhagyónak számító zsidókeresztény egyházban. Valószínűleg ezért kerülte el, hogy bármikor elöntse a keserűség, az önsajnálat léleksorvasztó kínja. Meg aztán hogyan vette volna ki magát, ha éppen ő megroskad? Akinek, a törvényes választottja iránti szeretet összes porcikáját áthatotta – kései vallásossága előtt is. Dacolva az akkoriban (érett férfiként) büszkén felmutatott – a konzervatív házastársi hűséget metsző – erkölcsi öntörvényűségével. Botlásait egyébként fiai sem emlegetik jó ideje, és – okkal-joggal – legendásan ragaszkodó férjnek számít mindenki szemében. Így hát békességben adhatta át magát a pár perces pihenéseknek-fellazulásoknak, ha szorgos teendői megengedték.

 Hősünk valami folytonos neszezést, zizegést vélt hallani. Több, egymástól eltérő tónusú vékonyka hanggal vegyülve. Felerőltette fejét a párnáról, kiült a pamlag szélére, miközben olvasó okuláréját a messzebbre nézőre cserélte, s körbevizslatott. Először nem értette, ami elé tárult. A tucatnyi folyóirat és néhány jól kiválasztott kötet, hol itt, hol ott kirakva, de nyitva mind, hogy a gyanútlan vendég beléjük lapozva a házigazda valamelyik alkotását „véletlenül” felfedezhesse. De most nem csak ezt látta. A kiadványokból sok-sok apró feketeség hullott, ömlött ki ezúttal, s röpült szanaszét, mindenfelé. A könyvespolcok szabad felületét, a kisasztalt, sőt már-már a parkettát is beborították. Ezek az összegubancolódó feketeséghalmazok forogtak-hemperegtek, s ámulatára, váratlanul arasznyi figurákká formálódtak. Az Író előtt betűkből építkezett emberkék ugráltak, toporzékoltak, a betűemberek nyakában meg egy-egy táblácska billegett. Rajtuk alig kibogarászható felírások: „Az első kereset”, „Szösze”, „Apai örökség”, „Számháború”, „Nyuszi”... Hiszen ezek az én megjelent novelláim címei!” – eszmélt föl megrökönyödéséből.

 Az ujjnyi termetű apróságok addigra körülrajzották a vénemberi lábakat. Néhányan az elrojtolódott, öreg papucs kérgére is felkapaszkodtak. Hiába zsivajgott lent a padlón és hiába állt picurkákból ez a siserehad, lármázásukat tisztán hallotta.

 „Miért nem hagysz bennünket békén?” „Jó nekünk az eddigi papírágyacskánkban!” „Mi végre akarsz bennünket ismét megjelentetni?” „Tiltakozunk a megint kinyomtatás ellen!” A mi bőrünkre te ne ünnepeltesd magad, alkoss inkább újat!” Zajongtak, sírtak, óbégattak, egymás szavába vágva tolongtak.

 Még fölzavarják az én drága oldalbordámat szendergéséből!” –ijedt meg az Író. Nem tehetett mást, megígérte, hogy új műve nem csupán a valahol közölt írásaiból tartalmaz majd válogatást, hanem valamit külön is összeeszkábál.

 „Na, tessék, így születnek a nagy dolgok” – dünnyögte ébredezve, csak úgy magának, és vörösre dörgölte szemét. Legszívesebben rögtön elfelejtette volna az egészet.

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  Apám, Fekete János, a valamilyen megváltásért folyton cselekvő-ágáló ember (félhalott zsidódeportáltból ifjú mozgalmár, szakmája újításán serénykedő műszerész, kérészéletű lobogó újságíró, italfüggők megszabadításának érdemes alkohológusa, köz- és szakíró, valamint néhány kisregény és nagy halom novella elkövetője) köszöntéseként, akit egy nap híján nyolcvankét évesen újabb sorspróba talált meg: az előzetesen beígért könnyed lézerlegyintés helyett hangszalagrákja radikális kiműtése. A beavatkozás sikerült, sőt beszédképessége, rekedtesen susogó-suhogó hangon ugyan, de visszatért. [A mentálpedagógus szerző jegyzete.]

 

/Megjelent: Kritika, 2010/6. sz./

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész