1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Tragédiáim értelme, haszna?

PDF Nyomtatás E-mail

Nem engedünk a negyvennyolcból!

 Lengyel Lackó hirtelen halála volt az első. Az a titokzatos, tubercolosis galoppierendének suttogott hátborzongató gyerekvész, ami iskolakezdésre hipp-hopp elragadta közülünk, pedig a nyárelején még egészséges pirospozsgával indult a Balatonra az alig tizenkétesztendős duci gyerek. Ugyan miért? Most meg, felfoghatatlan bánatunkon túl még a kabátunkba is beleizzadunk a Kerepesi úti zsidótemetőben, amíg a koporsóját a kopott gyászhuszárok a göröngyök tompa puffanásai kiséretében, sáros lapátjukkal, kántori siralmak közepette elhantolják. Hazafelé csak azért se szállunk villamosra, brahiból gyalog indulunk neki a hosszú utnak, és menet közben mi, a brusztosabbak, több felöltőt is magunkra szedünk, hogy így bizonygassuk: mi még élünk. Juszt is élünk.

Mert a váratlan esemény marhára megrendítette az elemiben összeverődött kompániánkat, amely a ránk bízott kishúgókkal természetszerűen kiegészülve, eddigre virágzó rózsakerti bandává forrott össze, sőt képes volt együtt maradni a gimi alsó osztályába cseperedve is. A körkörös lugas varjaktól látogatott vajdahunyadi szárnya, cikkelye volt a birodalmunk, többször is megharcoltunk már érte a hozzánk hasonló ligeti brancsokkal. Skulózástól a snúrig meg a birkózásig, országdaraboló bicskavetésektől az ugróiskoláig, no és a lányokkal való incselkedésig terjedt színes tevékenységskálánk, s változatos programunkba a fűfelvigyázó, szúrosbotjával fenyegetőző, karszallagos csőszbácsi rendszeres hergelése ugyanúgy beletartozott, mint önképzőkör jellegű, kizárólag a családjainknak produkált, zsúrral egybekötött házi színielőadásaink. Vámos Laci, ali később Major Tamás legkiválóbb tanítványává érlelődött, ott próbálgatta akkor kiskamaszként az oroszlánkörmeit. Madách Ember Tragédiájának az égi szférákban zajló első színét is így tanultuk be játszva, szorgalomból. Életre szóló gyönyörűségem, hogy ebben éppen rám osztották az Úr dörgedelmes hangját, mert néhány év múltán, az újvidéki csendőrnyomozók verőhodálya merev törökülés-rendjében, de aztán a náci koncentrációs láger éhkoppjában is aTragédia betéve tudott rigmusai adtak erőt a kitartásra és a már-már reménytelen bízva-bizakodásra... Madáchtól érkezett hát a második, a jó tragédia.

Kiválasztott terepünk ugyan a Liget volt, de csapatunk főhadiszállása meg amatőr színtársulata rendszeresen Laciéknál tanyázott, ott, ahol az egymásnak támaszkodó két belkerület a Lövölde-téren és a Fasoron át már bele-beleszippant a városligeti tó éles levegőjébe. A Király utca száztizzel jelölt ház első emeleti háromszobás polgári lakása a Lövölde-tér sarkán azonban még a füstös függönyű, titokzatos Kairó-kávéházzal szemezett, amely a szüleinket csábítgatta néhanap egy-egy főzésmentes, ünnepi ebédre, s finom cukrászsüteményeivel hízlalgatta alakjukra kényes, olykor fűzőbe préselt anyukáinkat, a szerdai asszonyok egymás szavába vágó s számunkra követhetetlen pletyótársaságát. Szegény gömbölyű Lackó barátunk hozzá hasonlóan köpcös őse, szemüveges apukája volt bandánk szerényen hátra húzódott spiritusz rektora, szelíd mentora. Három évvel később a sárga karszallagos munkaszolgálatban, a fronton párolgott el, s vált semmivé, családja viszont a kataklizma csúcspontját már a gettónak nevezett, embertelenül megalázó karanténjében vészelte át. De a Tragédia betanulása még tagadhatatlanul a joviális Lengyel bácsi ötlete volt, ha ezt az érdemet utóbb már szinte mindnyájan magunknak vindikáltuk volna is.

Volt ott, a száztizes számú szürke ház emeletén, azt hiszem, még egy szerényebb és sötétebb, gangra nyíló kisebb lakás, a Wieneréké. „Esőben, hóban, napsütésben Wiener ernyő legyen kézben!" – betűzhettük alkalmanként a Jósika-téri, zöldre mázolt vécé-műintézettel szemező, áporodott illatú Odeon-moziban, a vetítővásznot rejtő vasfüggöny színes-rajzos reklámszövegei között, amikor annyi aprót sikerült összekuporgatnunk, hogy az új bombafilmekre, meg az előttünk ülő lányok csiklandós hajborzolására sikerült befizetnünk. Nem véletlen az asszociáció. A Wienerék röpdöső, szőke tincsekbe göndörített Jutkája több, mint egy éven át volt virgonc kompániánk favorizált hercegnője, minden srác az ő kegyeire pályázott. Szinházi rendezőjelöltünk csakúgy, mint karmesterfiókánk, Breitner Tomi. Hoppá! Mit nem kavar össze vénülő emlékezetem? Hiszen már-már plasztikusan látom, hogy a csábos Jutkám másutt, a Damjanich utca végiben, a fás Liget giling-galangos Regnum Marianumának a tövében lakott, erre határozottan emlékszem! Ott búcsuztunk el egymástól egyszer, már estefelé, a homályos lépcsőházra nyíló ajtóban, egy sokatmondó hosszú együtt-hallgatás után, és nem is akárhogy! A tüzes tenyeremből fúttam feléje lehellet-puszimat, s ő mintha viszonozta volna! Én meg aztán e boldogító látomás fantasztikus mámorát a gyúló fényű Aréna úton, lámpaoszloptól lámpaoszlophoz szédelegve nyomban megosztottam az éppen arra vetődött, kettővel fölöttem járó, utóbb neves szinésszé avanzsáló, nagyfiú-barátommal, Geiringer Jancsival! Ugyan miért telepíti át most a képzeletem Wieneréket a Király utcába, a Lengyel-család tőszomszédságába? Valószínűleg nem is létezett ott, a száztízes számú házban se gang, se az imént vizionált, udvarra néző lakás. Vajjon csak így próbáltam volna a bandánk fészkébe átrepíteni őket? A memória ennyire vágyvezérelt s megbízhatatlan volna?

Mert csakhamar ráfáztam friss szerelmemre én is. Már másnap, a Rózsakertben. Egy meghitt szemrebbenéssel se volt hajlandó emlékezni az előző napi bensőséges búcsúzkodásunkra. Egyszerűen keresztül nézett rajtam, fütyült rám a banda szeme láttára! Persze feldühödtem, s nyomban belekötöttem a későbbi filozófus Tepper Gyurkába, aki éppen aktuális riválisom volt, s lökdösni kezdtem. Gyuri se hagyta magát, s egy ügyes fogással kitekerte az ujjam, annál fogva aztán a karomat is, hogy bizony belegörnyedtem. A fene a fejit! Hát nem földre kényszerített? Aztán pöffeszkedve a hátamra települt, méghozzá a Lány előtt! Mi ez, ha nem egy újabb tragédia? Mi végre?

No és a cserkészet? A kekiegyenruha, amiről a liliomos jelvényt saját kezűleg kellett lefejtenem, amikor a 446-os zsidó csapatunkat kizárta a Szövetség? Az semmi? Hogy kitagadtak a nemzetközi nagy cserkész-testvériségből? És nem sokra rá a helyébe, a zakómra is meg a kabátomra azt a rikító sárga csillagot kellett ráöltenünk, amibe úton-útfélen bárki beleköthetett, de büntetés terhe mellett, az utcán mindig viselni kellett? Tragédia tragédia hátán, amit végül a csendőr-gumibotozás és a morvaországi KZ-láger meg az édesanyám Apell-platzi betonba taposásárólérkezett hír tetézett be! Miért?

Mivel érdemeltem ki ezt a kegyetlen sorsot, és nem is csak egymagam? Nem lehet, hogy a sok-sok tragédia kulcsát éppen a Madáché adta a kezembe, amikor az emberi önmegváltás szükségszerű kudarcát művével még időben a szívembe véste, és éppen a minden észérvet félretoló végső bizakodásával adta a kezembe a kulcsot az évtizedekkel később bekövetkezett, önként megalázkodó megtérésemhez? Hogy fölülről, isteni látószögből nézve a legértelmetlenebb tragédiák is értelmet nyerhetnek? Beletartoznak a Teremtő mindent átfogó pedagógiai rendszerébe? Hiszen a mi kálváriánk, a Király utcai galeri és az európai zsidóság millióinak szisztematikus kiirtása vezetett végül is arra, hogy a maradék jelentős része mégis csak engedelmeskedjen az elhívásnak, s tetszik-nemtetszik aliázzon Palesztinába, hogy kétezer év hányattatása, galutja után, 1948-ban újra létre jöhessen IzraelÁllama, a próféták által megjövendölt, újra kivirágzó herzli Ősújország...

Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész