1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Hátadra! Gerontex

PDF Nyomtatás E-mail

Éjfél rég elmúlt, talán két óra is lehetett már, hogy végre visszafeküdhettem a vackomra. Lazán elnyújtózom hát a számítógépem miatt szerkesztőségnek becézett parányi szobám őrség-heverőjén, lassan már öt éve ugyanaz a gyűrt szörme borítja be, amit alkalmanként, hevenyészve kicsit eligazítok. A folyamatos őrszolgálatot nemcsak megszoktam, de bevallom, örömet is találok benne. Bizony nagy szó, hogy annyi sok mindent átélve, jónéhány halálos betegséget a testünkben, agyunkban-csontunkban, tüdőnkben-májunkban hordozva,  a nyolcadik ikszen hovatovább mind a ketten átlépünk, jobban mondva átvánszorgunk, s ebből csaknem hatvanat már jóban-rosszban egymás oldalán.

Mindezt egy olyan világban, ahol a válás idestova népszokássá lesz, sőt ahol a fiatalok zöme eleve nem akar házasságra lépni. De nem tagadom, az is örömömre szolgál, hogy legalább törleszthetek egy keveset az adósságomból, amit a sok meggondolatlan életkacskaringómmal okoztam Mucikámnak. Úristen, mi mindennel nem próbálkoztam a megszületésem óta, milyen fantasztikus kaland ez az egész, milyen kacifántos is az élet!
Az esti csodát követő iméntiek, ezek a frissen megtapasztaltak azonban egészen másról szólnak. Érthető, hogy tökéletesen kiverték az álmot a szememből. Nemcsak az a szokásos izgalom vibrál tovább bennem, amely újra meg újra tettre késszé eleveníti bukdácsoló és szédelgő erőtlenségemet, szellememben most szinte szülési fájásokat érzékelek (ahogy azt a Móricka elképzeli), mert pillanatokon belül összeáll rohanó gondolataimban, s tüstént világra szeretne jönni az átéltek közérdeklődésre érdemes novellanaplója. Alig bírok magammal, hogy oda ne kuporogjak szövegszerkesztőm elé. Mintha új zsoltárt szeretnék énekelni (ami vén koromra elkappanosodott, cérna hangommal ugyancsak viccesre sikeredne). Szerencsére azonban magamra tudok parancsolni. – Spórolj az erőddel, öreg fiú! – Meg aztán a címén is spekulálnom kell még, hogy jó, ütős legyen, s egy csapásra magára vonja az olvasók figyelmét.
Lássuk csak. A „Csodás este, csodás éj – dupla ajándék" elég talányos lenne ugyan, de a szirupossága miatt a kutya se kapna kedvet beleolvasni, pláne mögéje szimatolni. És ha „Hátadra! Gerontex!"-et írnék föléje? Ez a különös vezényszóval kombinált, öregedésre hivatkozó, extra kifejezés, nos, ez igen. Akár csettinthetnék is rá. Nagyokat nyelek, ahogy ízlelgetem-latolgatom a számban a lepedőt alig egy négyzetméternyire beborító, vízhatlanná gumírozott, steppelt haránt lepedőre utaló sajátos címötletemet, ez, így már sokkal általánosabb hívó szónak ígérkezik, hiszen az inkontinenciából, a szervezet folyékony és szilárdabb salakanyagainak távozása fölötti szabályozás elbizonytalanodásából eredő gondokkal előbb-utóbb mindenki találkozik. Vagy a családjában, a vénülő és ápolásra szoruló, megroggyant ősei körében, vagy ha megéri, akár személyes sorsában is, alkalomadtán pedig – ne adj Isten! – a gyereke alá is odakerülhet egy ilyesfajta nedvszívó gyógyászati segédeszköz. Ami azonban – ha rendeltetésének célszerűségét nevének egy merőben más értelmével ütköztetjük – voltaképpen nem más, mint egy meg-megújuló, „földrésznyi" csata hadszíntere. Bravó! Aki pedig mindeddig nem értékelte kellőképpen e furamura „kontinens" mivoltát, nos most éppen annak mesélem el, ami az imént, az éjszaka különös élménysorával valósággal betetőzte az estieket.

*

A vasárnap délutáni istentisztelet tegnap korábban ért véget, a pásztorunkat ezegyszer nélkülöznünk kellett, mert az előző héten, a szokásosnál is több volt a megtérő, s bemerítésükkor, a rendszeres, dalos-táncos vízkeresztségen, mit ad Isten, megfázott, azt pedig még egy szentnek is ki kell feküdnie. Így most – személyes döntése alapján – az Urat dicsérő dalok közös-éneklése után három, még nála is fiatalabb előljárónk ragadhatta magához a mikrofont, hogy közvetítse az igei üzenet más-más aspektusát. A záróima után aztán, ahogy lassan oszladozni kezdett az égi derűre hangolt, egymásba kapaszkodott jónép, az előcsarnokban még serény, vidám tüsténkedés közepébe is kerültünk a kerekesszéken gurított Mucikámmal. Csak úgy fürödtünk a fölébe magasodó, áldásközvetítő kézrázásokban, jókívánságokban. A gyüliházból kilépve váratlanul nyakunkba szakadt ugyan egy kijózanító zápor, de a serénykedő tesók olyan gyorsan feszítettek ernyőt az ideiglenesen odarakott deszkarámpán legördülő feleségem feje fölé, hogy az ég is elszégyellte magát, s az eső csakhamar elállt. A villámokkal csapkodó zivatar valahol máshol, nyilván korábban dühöngte ki magát, mert a sebesen eltakarodó felhők mögül, addigra a nyugvó Nap is felizzott újra, mire a féloldali bénulásából fokozatosan lábbadozó, s a háromlábú botjára már ügyesen támaszkodó, serényen toporgó Mucikát az egymással versengő fiúk be nem emelték az ütközésig hátratolt anyósülésbe. Keresztülhajolva fölötte, még a biztonsági övét is gondosan becsatolták. Két köhintés után aztán felbőghetett az Opel: irány haza!
A kapu kikulcsolását követően azonban, váratlanul kevésnek bizonyultak kisérőink: a kiszállásban segédkező fiatal házaspár meg a velük érkezett, Mucikámat rendszeresen ágyba segítő ifjú testvérnőnk, Zsuzsa készséges közreműködése. Néhány pillanat alatt kiderült ugyanis, hogy villogó liftünk bénán, kitárva vesztegel a földszinten. Pecchünkre éppen most romlott el.
– Halló, szervíz? – hadartam a mobilomba a címet, s ecseteltem súlyos problémánkat, de hiába.
– Hajjaj, ki tudhatja, hogy ügyeletes szerelőnk éppen hol szieztázik. De nyolc órán belül, a szabályzat szerint, biztosan küldünk valakit.
– Mikor? – horkantam fel, mert bizony azt az ötödik emeletet kicsit magasra tervezték, a tolószékes feleségem kézierőval való fölröpítéséhez legalább négy erős angyalra lett volna szükség.
Hívő közösségünkben azonban, szerencsére eleven a szolidaritás. Serényen pötyögtek a mobilok, és tíz percen belül két újabb járgány kanyarodott a ház elé, négy kigyúrt, masszív tesóval. Nem hiába fohászkodtam hát felsőbb segítségért! Mucikám hiába tiltakozott, kézi hajtányával együtt fölkapták, mint a pelyhet, s már cipelték is fölfelé. Ha az első fordulóban nem állítottam volna meg a különös fuvart. – Hé! Stop! – rivalltam fölfelé, a lépcsőház csak úgy visszhangzott. – Vissza! Hé! Vissza az egész! Már reagál a gomb, csukódik a liftajtó, úgy kell visszafognom. Működiíík!
Lám, amíg nagyranőtt, izmos angyalaink nekiveselkedtek, hogy a korláttal szűkre szabott, szögletektől szabdalt lépcsősoron, ahogy lehet, kicsit kitekeredve és féloldalazva, biztonságos fogást találjanak Muckómon, a valahonnét mégis ideröppent liftszerelő nyílván leosont a gépházba, és kicserélte a kiégett biztosítékot. Lám, nem kellett hozzá nyolc hosszú óra.
– Hurrá! Hallelúja! – ujjongtunk lelkesen, s köszöngettünk mindent, de főleg az S.O.S. mozgósított izombrigádot, amit a sugárzó arcú angyali-legények düllesztett mellel, egyszersmint szabadkozva utasítottak vissza. Huncut tekintetük azonban messzibb okokat, vagy inkább célokat sejtetett, mert egyikük-másikuk fölfelé mutató ujját-karját mintha még valamilyen láthatatlan mágnes is vonzotta volna, de jóformán egy perc sem telt bele, már iszkoltak is. Hármunkat pedig, a tolószékes Muckót meg Zsuzsát és engem – hipp-hopp – a megelevenedett szerkezet pillanatok alatt fölrepített az ötödikre. Alig maradt időnk kiélvezni, ahogy a megtáltosodott tükröslift fürgén megkettőzi bohókás örömfintorainkat.
Cipőnkből kilépve, Mucit is gyorsan hálóingbe bújtattuk, s a fali kapaszkodónál egykettőre átültettük a mozgékony szobavécére, majd vissza a kerekesre, hogy sort keríthessünk a ránk és a póklábú, kék botra támaszkodó, perdöntő lépegetésére a nappalink bútorzatától elütő, máltaiaktól szerzett, masszív kórházi ágy felé.
– Kedves, jó Tesókánk – búcsúztattam aztán segítőnket az előszobában – áldjon meg az Úr! Szia! Mindent köszönünk. Mint mindig.
– Áldjon, és őrizzen meg titeket is. Holnap mikor jöjjek? – csilingeltek a búcsúzás megszokott szavai, majd Zsuzsa is magunkra hagyott végre. Csattant a zár mögötte, mi pedig egymásra néztünk, s derűs tekintetünkben a régi tűz visszfénye villant fel, amit pillanatnyilag sajnos csak egy gyöngéd Muci-Maci egymást átölelés realizálhatott. A hajdaniakra emlékeztető hosszas csók és a kölcsönös „Jézus legyen veled!"előtt egy-két falatot még bekaptunk, amit néhány korty tejeskávéval, vigyorogva le is öblítettünk, mielőtt lekattintottuk volna a falikar égőjét. Fejrant. A szerencsésre fordult előzmények miatt akkor még reménykedtem benne, hogy néhány óra szundi most az egyszer nekem is kijár.
De mi történt éjfél után? A nyomógombos jelzőharang a fejem felett éppen csak megkondult, és én talpra szöktem, szokás szerint. Belémvillant, hogy felszabadult örömünk zárásaként, az alvóspuszit megelőzően, még belecsempésztem a hashajtócseppeket a kávéjába. Szokás szerint, vagy annál is gyorsabban csatoltam a derekamra a párnám alatt őrzött tépőzáras gerincmerevítőt, hogy a riasztás nyomán várható testemelésre minden kótyagosságom és eltérő súlycsoportunk ellenére is képes legyek. A nálam alig két évvel kevésbé koros társam azonban kétségbeesetten nyöszörgött. Valósággal vinnyogott. – Maciii! Segítség! Seegíítséég! Maciii! Kérem szépen... Hát senkisem jön már! Még sohase voltál ilyen lelketlen. Hol a csudába vagy? Ezt a szégyent biztos nem élem túl.
– Semmi baj, Anyókám – próbáltam a szobáinkat összekötő keskeny átjáróba fordulva, máris nyugtatni –, fogatlan, álmos dünnyögésem azonban aligha ellenpontozta lelassult tempómat. Ajtófélfától ájtófélfának dülöngélve ugyan, egy jól célzott mozdulattal mégis kikaptam balról, a fürdőszobából a várható művelethez nélkülözhetetlen éjjeli-tálat, és azzal szédelegtem asszonyomnak az amerikai konyhával párhuzamosan fölállított, háromfelől is megközelíthető, oltári fehér fekhelyéhez. Gyakorlottan kaptam le róla a takarót, majd sután sietve hajigáltam félre a sérült balfelét kitámasztó, morzsalékos gyógypárnákat. – Itt vagyok, Mucikám, ne sírj, kérlek, csak ne bőgj, az Istenre kérlek, látod, hogy jövök. Már fordulhatunk is, Csillagocskám, perdülj hát ügyesen, ahogy szoktál, Ne félj, nem esel le, itt vagyok. Így, ni – tóltam és próbáltam odább görgetni dülledt erezetű balkezemmel jókorára dagadt tomporát.
– De csontos az újjad, Maci. Fáj. Ugye, te se hiszed el, hogy fáj? Jaj, mit csinálsz?!
– Ne bőgj most! Csak ne bőgj! Inkább segíts! Kapaszkodj bele jobban a francos ágykeretbe, abba a lenti vasba, igen! Ennek a vacaknak most már alád kell férnie – nyögtem szuszogva, majd új fogást vettem, és a Sincumartól több helyen is bevérzett karomat könyéknél megtámasztottam, hogy az ágytálat valahogy a csípője mögé ügyeskedhessem. – Hídat! – üvöltöttem nyögve. – Még egyszer! Most aztán ugrás! – Nagynehezen, végre sikeredett a csupasz feneke alá préselni besűrűsödött éjszakáink eredetileg fehér, de az évek során sárgásra kövesült lapos kínzóeszközét. Sóhajtva lihegtem, hogy már visszaperdülhet: – Hátadra, gerontex! Édes. A Mucim tálalva – fanyalodtam erre a keserédes kedélyeskedésre.
– Jaj, jaj, Istenkém, nem összetörted minden csontomat? Úgy kell majd összesöpörnöd. De nem, ezt te sem bírod, Mackókám, a pészmékeres szíveddel ez nem megy. Meg, szerintem, el is késtél. Nekem pedig már végem. Igen, előbb-utóbb csak magamra hagysz majd, nem zsákmányolhatok ki egy embert teljesen. Pedig nagyon szeretlek, hidd el.
– Oké, Szívem! Akkor semmi vész. Tudod, mit? Gyere hozzám újra! Akár minden nap elveszlek megint.
– Csacsiságokat beszélsz, Maci. Azt csak egyszer lehet. Lassan hatvan éve... De hát látom én jól, hogy emberfeletti, ami rád hárul. Meghaladja az erőd. Csont és bőr, ötven kiló is alig vagy már, ha kaviccsal teletömnéd is a zsebed.
– Uram, odafönn! Hé! Hálásan köszönöm, mély tisztelettel! Végre nevet az asszony! Újra vigyorog!
– Ne beszélj mellé! Mondtam, hogy el kell helyeznetek valahová. Valami elfekvőbe, vagy ahol mégis meggyógyítanak.
– Dehogyis, Virágszálam, amíg én élek, innen senki nem vihet el! Sehová! Egyszerűen nem adlak. Senkinek! Fő, hogy együtt vagyunk, együtt lehetünk. De ez most nem alkalmas a fecserészésre – vetettem véget a helyzetünkhez nem illő szerelmi dorombolásnak. – Ugyan mire vársz? Jöjjön, aminek jönnie kell – kukkoltam alája. – Hűha! – képedtem el aztán, néhány zajosabb pillanattal később. – Szép termés! – bíztattam őt is, magamat is, s rohantam máris a lavór melegvízért. Sietve visszaslattyogtam aztán a polchoz, hogy biztonságból majd alágyűrhessem a második harántalátétet is. Hátha nem fejeződik be a hashajtó munkája az első rohammal. – Itt vagy te a legjobb helyen, Csillagocskám. Mellettem. Sehol nem gondoskodnának rólad így. Én pedig kifejezetten boldog vagyok veled. Bizony. Az igazi szerelem csak most vizsgázik, a pásztorunk legalább is ezzel bíztat.
– Macikám, drága, hadd csókoljam meg legalább a kezed – símogat ép jobbjával. – Én is nagyon szeretlek. Ugyanolyan szerelmes vagyok beléd, mint valaha, csak szégyellem ilyen vénen kimondani.
– Ez a legfontosabb! Legalább közös cellában, ugyanabban a koncentrációs táborban lehetünk, nem igaz? – fordítom szavaimat megint, a családunkra jellemző feketehumorra, de vigasznak szánt mondatomat keserű sóhajjal fejezem be mégis. – Bár a negyvennyolc éves korában, a náci lágerben agyonrúgott anyukámnak segíthettem volna így, annakidején...
– Szegény, szegény anyád, anyukád. Nem is ösmerhettem, nem adatott meg. Micsoda szörnyűség, amit vele tettek. Meg a többiekkel, a pici gyerekekkel... És már virágot se tudok a fényképe mellé tűzni, a születésnapján se, ahogy szoktam. De legalább a vécéig kimehetnék azzal a fránya bottal, magam. Mi lenne, ha mégis megpróbálnám? Jaj, egyedül még fölülni se tudok, hiába rángatom ezt az ágyvégéhez kötött gyeplőt.
– Istrángot.
– Hát akkor azt. Nem én, az apám volt valamikor uradalmi kocsis. Jaj, de büdös! Micsoda szégyen!
– Szégyellje magát az, aki lerántott a földre! A Gonosz! A Sátán!
– És éppen egy istentiszteleten. De annak is te vagy az oka. Miért kellett neked engem a mikrofonhoz ráncigálni, miért nem mentél előre egyedül?! Mindig lámpalázas voltam, több mint fél évszázada ismersz. De jaj, sohasem tudtam nemet mondani, ez az én nagy bajom.
– Hát még az agyvérzésedért, a bénult baloldaladért is engem hibáztatsz? Sohasem érem meg, hogy egyszer s mindenkorra megbocsáss nekem? Holott te is tudod, hogy a bocsánat kötelező, benne van az Igében. Majd jól bepanaszollak a pásztorunknál.
– Ha képes vagy rá. Le szeretnék mászni már. Iszonyúan nyom.
– Oké, ha kész vagy, perdülhetsz is szép lassan újra, várj, az egyik sózsákkal kitámasztlak. Most pedig lemoslak szépen, így ni. Milyen szép és fiatal a popsid még mindig! Látod, megy ez gyorsan. Már el is vettem mögüled a támaszt, fordulj egyenesbe. Pattanj, mint a japánbolha! Hátadra, gerontex, hé! Süket vagy? És vidd a középre jól a súlypontodat, csinálj megint egy kis hidat! No ugye, milyen ügyes vagy!? Mindjárt betakarlak, csak még bekenem a fájós ballábadat. Csicsíjja babája. Jézus legyen velünk.
– Az Ördög akár meg is pukkadhat. Jézus nevében – tettem hozzá még gondolatban, már lazuló figyelemmel, és azt hittem, hogy végre derűs a képem. Meg az ötlött fáradt eszembe, hogy aki a Sátán létezésében kételkedik, az az Istenben sem hihet igazán.
Mire az ágy melletti állólámpát lekattintottam, Muckó félig nyitott szájjal, aprókat horkantva, csöndes ritmusban szuszogott már. Vége hát ennek a felvonásnak is, függöny. Egyszerre töltött be a zsibogó, örömteli béke és valami furcsa, megosztásra törekvő izgalom. Mert nemcsak a lepedő, de még a dupla gerontex is tökéletesen tiszta, hófehér maradt.
Ha az este meg az éjszaka történtek nem valódi csodák, akkor ugyan mi lehet az?

Ezért aztán, ha megviselt tagjaimból most többre nem is telt, s vissza kellett bújnom alig kihűlt takaróm alá, legalább képzeletben bekapcsolom az új novellára éhes szövegszerkesztőmet – hunyt szemem előtt máris villan a Windows, nosza! –, aztán vígan táncolhatnak örökifjú énem kortalan ujjai a csoda lejegyzésére éhes fantáziabillentyűzet fölött...

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész