1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Hé, Bubám! - egyoldalú virtuális disputa

PDF Nyomtatás E-mail

Én Drága Anyukaunokám, akinek a szárnya alatt már ott csipog, növekedik Arany Cucikánk is! Ugye, utam vége felé, rakéta sebességgel száguldva az űrben, sok mindent meg kéne még beszélnünk egymással? Pláne, hogy a sprintbe érve Te is mind sebesebbre veszed a hajtűkanyarjaidat. Táguló világegyetemünkben ahogy szanaszét száguldunk, az érzékelhető jelek egyre ritkulnak, s a kapcsolatok törvényszerűen lazulnak, a valóságban ez a szpícsünk tehát már aligha jön össze; a Te dolgod is rengeteg, megkísérlem hát képzeletben. Oké? Aztán kinyomtatom, s kezedbe adom. Téged nem kötelez semmire.
Könnyű kiszámolni: márciusban alig háromszorta leszek idősebb nálad; születésed évében még hatvanszor voltam korosabb; néhány évtized, és miután áttelepülök az időtlenségbe, ha minden jól megy, biztosan utolérsz. Sőt, mert igencsak bízom benne, hogy a Jóisten az enyimét meghaladó földi élettel ajándékoz meg majd, drága Bubám. Csak egészségben, tiszta fejjel és önmagad ellátására képesen, a megtalált örök párod mellett élhess, és több generációs népes család vegyen körül mindvégig. Hallod? Ez volna az én nem pápai, de papai áldásom. De elénk mered egy kacskaringós kérdés ám,  hogy a Tisztelt Kulcsembert, az életre szóló Szövetségesed vajon tényleg megtaláltad-e már, s áldott családotok miként alakul, gyarapodik körülötted? Szívem szerint, sok évtizedes tapasztalatom s öreg koromra elnyert hitem szerint azért fohászkodom, hogy bár minél egyszerűbben, de annál tartósabbra szőnéd életed színes szövetét! (Be szép mondatot kanyarítottam! És mekkorát pukkan ez a ballonként fölfújt frázis!) Mert bizony joggal tartok tartok attól, hogy kéretlen tanácsaimmal már nagyon megkéstem, hiszen a Tiéd sem indul kevésbé kuszán, mint az én életem annak idején. Ha a világégés őrülete nem is cincálta szét szüleid biztonságos otthonát úgy, mint az enyémet. A génekbe vagy a sorsunkba kódolt minták, generációs örökségek (átkok?), úgy látszik, messzebbről és mélyebbről is elég hatékonyak ahhoz, hogy így vagy úgy érvényesülni tudjanak. Hát ezért szánom rá magam, hogy vén koromra, legalább így, némán vitába bocsátkozzam veled.
Az bánt – tudod? –, hogy hiába kötöttünk életre szóló barátságot már piciri kislánykorodban (azt szoktad mondani, büszkén terjesztettem is mindenfelé, hogy különleges Papáddal aztán meg tudsz beszélni bármit, mert mintha én soha nem érnék igazi felnőtté). Sajnos, ahogy fiatalasszonnyá cseperedtél, ennek a szövetségnek a kötelékei mintha fokozatosan lazulni kezdtek volna. De hiszen így van ez rendjén! A Mamád, a jó öreg párom is a baptista, vidéki nagyanyját szerette valaha mindenkinél jobban, nála töltötte szinte mindegyik, nehezen kivárt csitri-vakációját, ahol meg-megfeledkezhetett az otthonukra jellemző, csörrenve csapkodó, olykor röpülőkéses családi perpatvarokról. Amint azonban az Ige irástudatlanul is hiteles, jóságos ismerője meggörbedt és megvénhedt, s az elkótyavetyélt falusi házából a szűk pesterzsébeti proliszoba sarkába ósdi kanapéjával odaköltözött, bizony azt se látogatta már a rajongó unokája; a felszabadulás utáni világfelfordulás munkásmozgalmi mámorában annyira lekötötték az akkor még tinédzser Mamádat a hozzá hasonlóan pezsdülő haverok, a tagjaiban ébredező szerelem, meg az elvtársi ifinyüzsgések aktuális tennivalói. Számodra külön mentség, Bubácskám, hogy már Te is anya vagy, s arany kislányod a minapi szülinapi tortáján már öt lobogó gyertyalángot fújhatott el ügyesen, no meg a nálad  húsz évvel idősebb aktuálélettársadnak is akadnak még aprócseprő gondjai, többek közt a két nagyobbacska meg egy piciri gyereke más-más fészekben, és akkor még nem is soroltam sem az odaadó s mindig rendelkezésedre álló unokamegőrzőidet, a Szüleid-fiamékat, sem pedig a Kislányod tulajdon édesapját, a színházi tánckar Bohócát, aki Cucikátokat az óvodából másodnaponként hűségesen hazakíséri, vagy éppen, mint egy lépést szaporázó kitüntetést, hurcolja magával mindenfelé. Egy szó mint száz, Tekörülötted is elég nagy és képlékeny a familiáris zűrzavar, pedig még csak huszonkilenc esztendőt, sok-sok szívből fakadt, varázslatos verset meg rajzot, egy diploma nélküli, soha véget nem érő táncszerelmet, két felsőfokú nyelvvizsgát és egy befejezetlen egyetemet (meg sok egyebet, amiről nekem fogalmam sem lehet) tudhatsz a hátad mögött.
Tisztázzuk: eszembe sincs prédikálni Neked. Hogy lenne jogom hozzá? Csak el szeretném mondani, hogy mi az, amit hajdanában, a rajtvonalról hurrálelkesen elrugaszkodva, a Nagy Életnek nekifutva nekem se jutott eszembe végiggondolni. A lényeg, ami mégis szóra bír a következő. Amikor az ember a sorsát összekuszálja, azzal nemcsak a saját bőrét viszi vásárra, hanem mindenekelőtt a gyermekeiét! Mert nálunk bizony ugyancsak megsínylette mind a két fiú (a Te apád is!) az én sajátos, önfejű életvezetésemet. Hogy egy másik asszonyt hoztam a családba, és nemcsak a nők, de a gyermekek között is megpróbáltam „igazságosan” szétosztani magam. Abban a naiv hitben ringatóztam, hogy a szeretet tükröződése és sokszorozódása egy mesterségesen kialakított nagycsaládra is igaz, és átmenetinek,  leküzdhetőnek véltem minden fájdalmat, amit magam körül okoztam. Évtizedek teltek el ezzel az önáltatással. Az egyik főszereplő öngyilkossága döbbentett rá végül a keserű igazságra, hogy az ember – noha a maga kis világának a középpontjában kapálódzik, s alkot és teremt is olykor egy s mást –, messze nem a főrendezője a saját színházának, a vele történő eseményeknek és körülményeknek, hiszen nem mindenható. Még ha önfejűségében gyakran annak képzeli is magát.
Nem akarlak tehát fölöslegesen riogatni. Engem is hiába ijesztgettek volna annak idején! A maga életével mindenki azt csinál, amit akar – gondoltam én is, mint sokan mások. Fiatal korában ugyanis szinte mindenki meg van győződve róla (ha neveltetése-szocializációja, önmagára kényszerített szerénysége vissza is tartja attól, hogy ilyen nyersen fogalmazza meg, s vallja be kerek-perec), hogy ő a világegyetem legokosabb, legtalálékonyabb lénye, meglátásai-ötletei aztán tényleg vadi-újak, ráadásul még tanulni is képes minden tapasztalatából, következésképp a sorsa kilencvenkilenc százalékig rajta múlik. Hiszen ki más lehetne az ő sorsa kovácsa? A magam parányiságára, a kétségkívül megismételhetetlen és csodálatos személyes dimenzióm átléphetetlen, nálam sokkal hatalmasabb árnyékára – és a bajokra, amelyeket másoknak okoztam vagy okozhatok –  csak utóbb, sajnos túl későn ébredtem rá. Éppen azért fohászkodom most, hogy legalább neked sikerüljön ezt a valamikor biztosan bekövetkező, meredély széli megriadást, isteni csodával, katasztrófa nélkül, hamarább megúsznod! Ezért most inkább csak arról az érzelmi zűrzavarról, veszélyes csúszdáról szeretnék beszélni Neked, Buba Lelkem, amely – tapasztalatom szerint – nemzedékről nemzedékre bajba sodorja az embereket, s egyelőre, átmenetileg eltekintek e mindnyájunkat fenyegető veszedelem spirituális hátterének, az ördög-uralta világ s a Jóistentől való újjászületés misztikus kettősségének a felvillantásától, bár ma már az a meggyőződésem, hogy a miértek mélyén rejlő valóság teljességét senki sem képes felismerni a végső okok rádöbbenő fölfedezése nélkül.
Gondolkodom, egyetértesz velem, hogy ha a lelki világunkat próbáljuk értelmezni, szeretet és vágy, ezek  talán a legfontosabb érzelmek, amelyek körülvesznek bennünket. Megszületésünktől szinte a halálunkig e két gyakran összefonódó érzelemskála pozitív és negatív tartományában örülünk és szomorkodunk, eszmélünk, mozgunk és ficánkolunk, ha ide értjük a nulla alatti régiót, a gyűlöletet és a rettegést is. Az ezekbe sorolható vonzások és taszítások, áramlatok és hangulatok motiválják az ember szinte minden reagálását és cselekedetét. Közös, egymást tarajozó és tornyozó hullámuk hátán szárnyalunk (ez valóban csuda jó!), vagy éppen tőlük űzve-fuldokolva küszködünk nap mint nap. Lelki működésünk és alkalmazkodásunk két fő tengelyét azonban könnyű összetéveszteni, mert vágyaink nem szívesen mutatkoznak be pőrén, s nyilvánulnak meg nyers őszinteséggel, hajlamosak inkább elbújni a velük gyakran keveredő szeretni vágyás és szeretetéhség mögé. Talán ettől vagyunk annyiszor helyzetüket félreértő, célt- és irányt vesztő, időnként teljesen megzavarodott, sokat kínlódó lények, akiket többnyire váratlanul ér a terveink kudarcba fulladása, az, hogy cselekedeteink ugyan miért vezetnek olyan sűrűn meglepő, nem várt eredményre. Amit az is elősegít, hogy az emberiség, a „modern világ” mind inkább hajkurássza a vágyait, s már-már isteníti önmaga ki- és beteljesítését.
Nézzük meg hát közelebbről, hogy állunk-feszülünk végül is a vágy és a szeretet kettős szorításának-feszülésének origójában? Mintha rengeteg, többnyire láthatatlan kalimpáló-nyulkáló szabad vegyértékkel születtünk volna, amelyek nemcsak letapogatják, de fáradhatatlanul pásztázzák a bennünket körülvevő teret. Mind-mind azért csápol, arra törekszik, hogy olyan másik csápra leljen, amelyben a saját szomjának vagy kitárulkozásának a tükörképét, netán a komplementerét leli fel. Ezekbe aztán akár belebújnánk, s mintegy felszívódnánk teljes személyiségünkkel, vagy éppen mi szippantanánk be, olvasztanánk magunkba lényünk föllelt hasonmásait-kiegészítőit, miközben – tik-tak, tik-tak, életünk órája kérlelhetetlenül ketyeg – szinte folyamatosan birkózunk a mulandósággal. Vágyunk választott, vagy éppen megtalált „tárgyában”érthetően, már az időhiány miatt sem akarunk semmiképp csalódni, kifejezetten rettegünk attól, hogy ilyesmi bármikor bekövetkezhet, ám ez a szorongó félelem előbb-utóbb akár meg is idézheti beigazolódását, hiszen  a szeretett lényre hathatunk ugyan ideig-óráig, de vele való azonosulásunk és kiegészülésünk egyrészt korlátozott, másrészt csak virtuális lehet, s az idő múlását sem vagyunk képesek feltartóztatni. Ráadásul az esetek többségében a kiszemelt egyén vagy tárgy már így vagy úgy „foglalt”, mert gyökerei és egyéb kötődései, a múltja (előtörténete) meg a környezete (körülményei) átláthatatlan, sűrű és szívós indákkal veszi körül. Pedig mi nemcsak arra vágyunk, hogy ez a kölcsönös szeretetkapcsolat létrejöjjön és kizárólagos legyen, de a mulandósággal való esélytelen küzdelemben, bárgyú módon arra is igényt tartunk, hogy a kellemes, jó, sőt eksztatikus élmény ne csak hamarosan, de minél gyakrabban ismétlődjön, sőt fokozódjon, hatványozódjon is! Persze, minden gyönyörlehetőség és -próba megannyi konfliktusforrás, amibe ab ovo bele van kódolva a bukás, esetenként a tragédia.
Nos, hogy lehet ezt a gordiuszi csomót átvágni? Szerintem, emberileg sehogy. Kizárólag csak felsőbb segítséggel. Úgy tudom, hogy Neked is megvan a saját, szuverén, titkos istenképed, s ezzel a Teisteneddel, hited szerint ki is alakítottál valamiféle személyes kapcsolatot. Erre utal legalább is az a kedves történet, amit Mamád mesélt el nemrég. Évekkel ezelőtt, amikor Ő még féltette lányunokáját ettől-attól, s Cucikád is talán csak a fantáziádban létezett, azzal nyugtattad meg, hogy „de Mama, mi éjszakánként csak imádkozni szoktunk a Bohócunkkal”. Így tehát a nagyszerűen növekvő-okosodó dédunokánk is egy ilyen imameghallgatás gyümölcse lehet… Én azonban most nem tréfálok, s a Biblia Istenét, a saját maga által kinyilatkoztatott Teremtő Istent ajánlom szerényen  a figyelmedbe. Egy kis huncutsággal ugyan, kerülőúton. A témánkkal, a szeretet és a vágy olykor csodálatos, olykor fájdalmas páros táncával kapcsolatban.
Mindnyájan „szerető” embereknek hisszük magunkat ugyanis, nem igaz? Érdemes azonban próbára tenni ezt az önmagunkról alkotott kedvező képet, e nem mindig megalapozott meggyőződésünket. Igazi-e vajon a bennünk élő-égő szeretet?
Tegye föl magának ki-ki mindenekelőtt azt a meredek kérdést, hogy a szeretete mögött nem az a hozzáállása, titkolt vágya húzó­dik-e meg, hogy „nekem van szükségem rád”? És a te érzéseid tulajdonképpen csak másodlagosak a számomra. Ez még az úgynevezett „mártírszeretetre” is klappol, amely ugyan önzetlennek hiszi és tünteti fel magát, noha abban éppen az dominál, hogy „az én áldozatom és önfeláldozásom – engem boldogít”. És ha az ilyen elvárás még csimpaszkodó jellegű is, ugyancsak megterhelheti a szeretett személyt.
Mert az e fajta  „áldozatos” szeretet többnyire bizony erőszakos és ellentmondást nem tűrő. Hiszen „én tudom igazán, hogy neked mi a jó.” Ahogy Karinthy sze­rette az ajándékba kapott, félelmében már a konyhakredenc alá bújt nyusziját, s akár partvissal is előkotorta a rejtekhelyéről, mondván „megsimogatlak, meg én, ha bele­döglesz is!”
Magától értetődik – ha ilyen egósan szeretek valakit –, egyáltalán nem vagyok hozzá türelmes. A másik viselkedésére álta­lában túlérzékenyen, és gyakorta sértődötten reagálok, mert úgy vélem, hogy a szeretetem erre, egyszer s mindenkorra fölhatalmaz. Ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy akkor és úgy vagyok „jó” a másikhoz, ahogy a jóságot, magamból kiindulva elképzelem. Tehát szá­mításon kívül hagyom az enyémtől eltérő igényeket, sőt a szeretett személy teherbírását is. „Ugyan hogy fáraszthatnálak azzal, ami – hitem szerint – csak jó neked?”

Éppen ezért – akarva, akaratlanul – még hálára is kötelezném is őt. Aki netán, ha tanújelét meri adni a legkisebb kifogásának vagy ellenérzésének, könnyen megkapja a vádat, hogy „csúnya dolog a hálátlanság”. Sőt! Meg nem értett, vagy viszonzatlan szeretőként még arra is jogot formálhatok, hogy irgalmatlanul megsértődjek az általam "szeretett" lény otromba érzéketlenségén, hiszen én magam szinte el tudnék olvadni a saját önzetlenségemtől, buzgó jóérzéseim tisztaságától és hevességétől.

A másik viselkedésének állandó kritizálgatása tehát, szinte hozzátartozik az effajta önző szeretet­hez. Hiszen valójában „olyannak hiszlek, olyanná próbállak alakítani, akinek elképzellek, aki talán csak az én ábrándjaimban él, s akivé te soha nem tudsz válni, ha megfeszülsz, akkor sem”. Kettőnk viszonya éppen ezért, kezdettől fogva és mindvégig konfliktusos, amiért természetesen egyedül és kizárólag téged teszlek felelőssé.
Ez az egoista szeretet – ráadásul – nem ismeri a megbocsátást. A magam sérelmeiről sehogy sem tudok, de nem is akarok soha megfeledkezni, a másik „hibáit” pedig egyszerűen képtelen vagyok elnézni, sőt. Amikor csak lehet, orra alá dörgölöm az illetőnek. Kapaszkodó-ragaszkodó érzelmeim még arra is hajlanak, hogy akár ellentétükre váltsanak, s égő, gyilkos gyűlöletbe forduljanak át.
Nem csoda, hogy az érzéseknek ez az ingadozása és labilitása napról-napra megviseli a kapcsolatunkat, s a felekből a legrosszabb tulajdonságokat hívja elő. Igencsak ártalmas tehát, mert ettől ugyan egyikünk sem lesz se jobb, se szebb, ellentétben a vágyat a szeretettel össze nem tévesztő – és csakis pozitívan összekapcsoló – igazi szeretettel, a szelíd és az alkalmazko­dást erőlködés nélkül szolgáló, minden szempontból lélek-fejlesztő agapéval, amiről a Korinthusi Levél Szeretet Himnusza vall talán a legtisztább, legsűrűbb formájában.
Következésképpen életveszélyes a kettőt összetéveszteni, vagy összekeverni. Jobban járok, ha az efféle zsákutcás viselkedést időben megfontolom, s mielőtt megcselekedném, s újra meg újra elolvasom Pál apostol tanácsait arra vonatkozóan, hogy milyen is az igazi, isteni szeretet. És mindent elkövetek azért, hogy azt és úgy tudjam pontról pontra átélni, átültetni a kettőnk éle­tébe, ahogy ott olvasható. Még ha nehéz is. Mert ehhez, való­színűleg nélkülözhetetlen, hogy fokozatosan úrrá legyek az apámtól-anyámtól örökölt önző természetemen, rögzült szokásaimon, a nemzedékről nemzedékre érvényesülni akaró családi átkokon. És igyekezzem hasonlóvá válni Ahhoz, aki az életét önként letette értem. Értünk. Emberi erőfeszítéssel, isteni kegyelem nélkül azonban ez aligha valósítható meg. Sőt, ha azt az egyet nem fognám fel, hogy Isten előbb szeretett minket, mintsem mi egyáltalán megteremtettünk Általa – az egész elmélkedésem az agapéról csak üres okoskodás lenne. És sohasem igazodnék ki a szeretet és a vágy dzsungelében.

Ehhez kíván Neked, első unokámnak életre szóló salómot a saját sorskanyarjaiból, hibáiból és bűneiből Isten kegyelméből, ha későn is, de mégiscsak megtért

Régi Pajtásnagyapád

  *

Mikor levelemet némi noszogatásra végigolvasta Szívem Csücske Bubócim, az én első és legidősebb unokám, be kell vallanom, kicsit csalódtam. Nem rendült meg és nem borult Papája nyakába, de még csak meg se nyílt felém. Mindössze annyit mondott, hogy ugyanúgy érez irántam, mint valaha, és előbb-utóbb mindenki összekuszálja az életét: ki így, ki úgy, különbség csak ebben van. Ám ha azt akarom, hogy máskor hamarébb olvassa el az irományaimat, a jobb áttekinthetőség végett tartsak máskor nagyobb sortávolságot.

Ezek után nincs más hátra, közreadom e nemzedékek közti hídverőkísérletemet. Hátha akad olyan legény vagy lány, aki számára mégis mond valamit.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész