1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Határtalan vágyaim fohásza

PDF Nyomtatás E-mail

A megvénhedés mind erőteljesebben figyelmeztet az élettartamom behatároltságára. Noha igaz, hogy a kalandokba és kalandozásokba is bele lehet fáradni, az emberek többsége mégis megtorpan a szakadék szélén, és szívesen kikunyerálna még egy kis haladékot. Így vagyok ezzel magam is.

Mert rágondolni se jó, hogy mennyi kiaknázatlan kincs nem marad már bennem mindörökre! Milyen új csodákra lennék képes holnap vagy netán holnapután, ha a nekem szánt, rám kimért időbe ez valahogy még beleférne, de jaj, mennyi minden már sohasem sarjad ki, és sohasem fog szárba szökkenni belőlem! Hiszen megannyi a még csak gomolygó, igazándiból meg sem fogalmazott gondolatom, megíratlan történetem, mondhatni milliárdnyi a végzetes társtalanságra, meg nem fogantatásra ítélt sperma-szikrám. Istenemre mondom, nagy kár értetek, kis fickócskák. Bennem is csak halvány sejtelem, hogy mennyit veszít a tőletek egyszer s mindenkorra megfosztott világ. Hogy magamhoz ölelnélek benneteket, ti mind-mind, már testet sohasem ölthető virtuális-gyermekeim sokasága, szellemem mindeddig ki nem hordott magvai, ígéretesen káprázatos tűzijátékom teljessége, akik és amelyek lobbot nem vettek immár sehol és soha! Vajon a Teremtő rendelkezett volna ilyen kegyetlenül felőletek? Vagy eleve kiszolgáltatottaknak ítéltettetek a fizikai világunk felett uralkodó Sátán kegyetlen kénye-kedvére? De hisz ez borzasztó! Igazságtalan képtelenség.
Hadd reménykedjem mégis. A meg sem fogantan elvetélt magzataim számára azért csak akad még egy elkerített, árnyas, mindenért kárpótló zug odafönn, valahol a Mennyek Országában... Mert ha ebben sem bízhatok, az aztán frászkarikásan iszonyú disznóság lenne.
– Jó Uram! – sóhajtok egy mélyet. – No meg na, kérlek, nem lehetne valahogy kiegyeznünk mégis? Az ősatyák példáján felbuzdulva csak megpróbálnék egy picit én is alkudozni Veled. Hallod-e Te Magasságos, nem kaphatnék egy kicsinyke időt még, csak úgy, teszem azt, balkézről? Csak egy iciri-picirit. Hadd kunyeráljam ki még azt a parányi laufot árva fejemnek! Mert ugyebár, ha hajlandó lennél felém fordítani a minden rezzenésre odafigyelő óriás füledet, és egy kicsit is hallgatsz rám, talán mégsem leszel olyan fukar, hogy ki ne tágítsad legalább egy incifincivel a velem kapcsolatos tökéletes akaratod markát. A köztudottan végtelen kegyelmedbe ennyi azért belefér, ugye? Mert mi lenne ez a semmiség Neked? Bakfitty, nem igaz? Hadd emlékeztesselek azért (mert azt mondja az Írás, hogy mindenkor meg kell emlékeznünk minden csodádról), hogy a bibliai Ezékiás királyunknak is adtál annak idején tizenöt év pótidőt, úgy meghatódtál a lelkéből fölfakadt fohászkodásán. Elvégre a műhely kőszívű normásával – aki büszkén állította magáról, hogy mindig oda helyezik, ahol baj van, holott ez inkább fordítva volt igaz –, vele is lehetett egyezkedni még a legfafejűbb Rákosi-időkben is egy keveset, csak ügyesen kellett dallamot keresni hozzá, jól megfaggyúzva az ipse hiúságának húrját. Ahogy az öreg Ábrahámnak sikerült többször kieszközölnie némi pót-kegyelmet a bűnös Ninive számára, s kikunyerálhatott egy-egy újabb menekülési lehetőséget a niniveieknek, ha ötven, ha húsz, vagy ha csak tíz igaz akad abban a bűnös nagyvárosban ... Ugye, hogy így volt? Te ne emlékeznél rá? Mert ha jóságod szerint megszánnál mégis, és méltóztatnál kiutalni még egy kevéske időt számomra, akkor máris nem rettegnék minden tovatűnő perc miatt, nem félnék úgy a végleges besötétedéstől, s fáradhatatlanul jártathatnám tovább a Tőled kapott teremtő fantáziámat. Bizisten, még alvásra sem hunynám le a szemem, szüntelen kalapálnám a billentyűket, és folyamatosan pofáznék, bizony soha többé nem állna be a szám. Akkor ezt is, azt is elmondanám, és megírnám még. Rád esküszöm, Te se látnád kárát! No, csapj hát a tenyerembe! Egyezzünk meg végre mi ketten! Az Úr és a szolga. A Fazekas és a fazék. Oké? Hallgatásod vehetem beleegyezésnek? Akkor heuréka meg hallelúja is! No meg hurrá!
Bízom végtelen kegyelmedben, ezért nyomban hozzá is látok, s számba veszem a legsürgősebb teendőimet.. Lássuk csak, miről kéne még írnom? Vegyük sorra az örök elveszéstől megmentett témáimat. Ki mindenki áll sorban az ajkam belső küszöbén, s tolul a tollam hegyére, vagyis kopogtat a szövegszerkesztő masinám tettre kész, sóvár billentyűzetén?
Hát az „őskeresztény" Zsidó Mikiékről mindenképp szeretnék szólni még, róluk feltétlenül, erről a testvériesen jóbarát családról, jobban mondva a Miki szüleiről és nagyszüleiről, akik az esztelen indulatok elszabadulásának vészkorszakában sem voltak hajlandók családnevük megváltoztatására, noha megannyian zsidózták és bántották őket miatta. Meg arról a német barátunkról, hittársunkról, Istent dicsőítő zenekarunk bősz trombitásáról – Björnről –, aki annyi sok mindenbe belekapott már kalandos művészélete során, de addig színészkedett és pózolt odakint a durva, vagány szerepeiben, amíg valahogy hazánkba nem keveredett. Hogy aztán éppen itt, vagyis Debrecenben találjon rá egy varázslatos pillanatban arra a görög szépségű és dúskeblű magyar orvosnőre, akivel azóta már háromgyerekes, szép házasságban él, s épp ebben a mi barbár országunkban fedezze fel a germán tudata alatt vágyott szuverén Kánaánját. Mert itt csaphatott fel végül is egy általa kitalált új kommunikációs tantárgy egyetemi oktatójának, amely eleinte csak a kedvessége és mosolyogni valóan töredezett német akcentusa révén vált érthetővé és követhetővé lelkes hallgatói számára, de közben észrevétlenül beléjük oltotta a birodalmi vaspántok szorításából csodásan megszabadult szívének példamutatóan önkritikus anti-nácizmusát is. Vagy hogy ne szólnék a Vészkorszak zsidó árvaházának lakóit élete kockáztatásával megmentő Sztehlo Gábor méltó leszármazottjáról, arról a feladatát akár kuporogva is megoldó karcsú szakápolónőről, aki szombaton és vasárnap is rendre eljön az ágyhoz kötöttségéből nehezen szabaduló feleségem sebeit géz-, szeretet- és vidámság-pólyába egyaránt bekötözni, holott ezért a túlmunkáért sehonnan sem kap egy árva petákot sem?
És akkor meg ne feledkezzem már a tető alatti fészkekből, pirkadatkor fölzendülő madárkoncertekről sem, amelyek riposztozó csilingelését és cserregését, akárhogy igyekszem, sehogy nem vagyok képes embernyelvre fordítani, noha a kérdések és válaszok csivitelő replikája szinte nyilvánvaló. Vagy az évszakoknak a magaslati, csapott plafonú lakásunk padlásablakába is fölszivárgó jellegzetes illatsóhajairól, amelyekre a múltból mindig rárezonál egyik-másik gyerekkori levegőbe szippantásom, futtában zihálásom szívfájdító emléktöredéke.
No és éppen az álmaimban megélt fantasztikus történeteket hagyjam elveszni? A soha nem látott tájakat bejáró álomutazásaimat? A halálos viaskodásomat olyan közelről ismertnek tűnő személyekkel, akikről föleszmélve már semmit sem tudok, sőt egyszeriben köddé válnak, mire kábán ébredezve utánuk kapok? Vagy az álomvilágom képzeletbeli kudarcainak kegyetlen kínját, az elém tornyosuló s baromian izzasztó, már-már megoldhatatlan feladataimmal való hasztalan birkózásomat ne örökítsem meg, amelyek sok-sok éjszakán kísértenek visszatérő rémségekként, s végzetes lelepleződésemmel fenyegetnek, hogy valójában mennyire ügyetlen és tehetetlen vagyok? Megannyi borzongató história.
És az átélt sok-sok fantasztikus csoda, amelyeket lusta szívvel a puszta véletlennek tulajdonítottam korábban, holott életben maradásom, váratlan fel-felgyógyulásom sokkal inkább köszönhető nekik, mint a két marokra szedett mérgeknek, amelyek haszna csak a legerősebb s legmohóbb érdekcsoportok bankszámláját duzzasztja, mivel életem görcsös féltése nem hagyja, hogy kivágjam valamennyit dobozostól, ampullástól a szemétbe?
Hát a jó szándék zsákutcáira, az emberi igazságok sokféleségére, az öröklött előítéletek, vagy a sérelmekből fakadó indulatok nehezen indokolható másokon csattanására ugyan melyikünk ne mondhatná el a személyes tapasztalatait? Se ez, se az nem lesz majd világrengető sztori, csakhogy éppen a mindennapiságuk, az akárkivel való előfordulhatóságuk miatt volnának mind-mind formába öntendőek, úgy gondolom.
Elég. Tovább nem folytatom. A józan belátás féket kell vessen a határtalan lehetőségek közti csatangolásnak, hiszen én csak egy kis ráadást, egy morzsányi laufot kértem magamnak a Mennyei Atyától. Nehogy már a telhetetlenségem miatt utasítson el.

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész