1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Hallod-e te, János

PDF Nyomtatás E-mail

– Hallod-e te, János, ne hajts már annyira, inkább parkolj le a kocsiddal, csillapodjál egy picit – döbbenek meg, a saját hangom hallatán, hiszen az ajkam szorosra zár. Értetlenül forgolódok, de ez menet közben nem éppen nyerő. Jobbra húzódok hát, a fékem radíroz, s engem a kormánynak dönt. – Magadba fordulj inkább, legalább ez egyszer, csak egy pillanatra – parancsolgat a különösen suttogó belső hang –, tekints csak a visszapillantó tükörbe! Kit látsz? Ugye csodálkozol? Nos, nézz a szemembe bátran, és válaszolj, akárhogy meglep, hogy éppen én szólítalak meg. Az a kérdésem, hogy hajlandó lennél-e nekem öninterjút adni? Igen, öninterjút. De őszintét ám. Semmi púder. Vagyis exkluzívat, ahogy manapság mondani szokás.

– Mi a fene? – nehezen ocsúdok a megrökönyödésből, és eleinte bambán bámulom az önállósodott, hozzám beszélő tükörképemet. – Hogy jutott eszedbe, egykomám, ez a bizarr sületlenség? És éppen most, amikor annyi bajom s dolgom van?
– Talán éppen azért. Meg aztán, csak.
– Rád vall ez a fránya logika – kapok észbe, s vállalom a váratlan szitut, s dőlök hátra, a tarkóm harcra készen vetem neki a fejtámlának. – Meggyőztél, tiéd vagyok, koma.
– Akkor arra kérlek tisztelettel, hogy egy néhány percen át senki másra ne figyelj. Kapcsolj ki minden egyebet. Egyesegyedül csak rám. Vagyis magadra.
– Oké, már mondtam. Tied e szív, e lélek.
– Ne röhögtess. Úgy nem tudok koncentrálni. Egy kis komolyságot kérek, barátocskám.
– A szemem se rebben. Értem: most röpül a madárka. Oké! Oké.
– Első kérdésem: mutatkozz be, ki is vagy te? Hallgatlak.
– Melyik oldalamról? – forgatom a fejem jobbra-balra megint, amíg egy éles fájdalom bele nem hasít a nyakcsigolyámba.
– A legszebbről és legjobbról, természetesen – felel a tükör. – Amire okkal és joggal büszke vagy.
– Hajjaj. Most idegen tollakkal ékeskedjek?
– Hogy-hogy?
– Jól tudod, barátom: „élek már nem én, hanem...". Ahogy az Ige mondja. Ebből az alapállásból könnyen henceghetnék. Tehát vagyok, aki vagyok. Érted? Panyimáju? – vágom a túlsó képembe dacosan, és diadalmasan kihúzom magam.
– Ne bújj ki a válasz elől ilyen „igézéssel", még ha komolyan gondolod is! Semmiféle betanult szövegedre nem vagyok vevő.
– Oké, de a régi énemet mégsem akarom szóhoz juttatni, már megbocsáss. Bár, az igazat megvallva, néha szeretgetem és pátyolgatom még, de a legszívesebben már végérvényesen víz alá nyomnám. Tényleg arra vagyok a legbüszkébb, hogy felső segítséggel kimosakodtam, megváltoztam. Sok-sok fontosnak hitt dolog fokozatosan eltörpült körülöttem. Már a múltam emléke is ritkábban villan elém, és a harcainkra sem emlékszem vissza a régi nagy hévvel meg indulattal.
– Csak azt ne állítsd, hogy közömbös lettél irántuk.
– Örülnék, ha ezt mondhatnám, de sajnos, ez messze nem így van.
– Vedd végre tudomásul, hogy én nem vagyok a te kétdimenziós tanárod, de te sem szegődtél bifla-diáknak hozzám. Inkább ajánlok egy mankót. Ne a mai magadról beszélj, hanem a régi „óemberedről"! Ez lesz a dilemmádra a megoldás. Megosztjuk a szerepet egymás közt. Hadd legyek én az, aki voltál.
– Én meg a vén újfiú legyek? Kezd a tréfád tetszeni nekem.
– Így csak izgalmasabb lesz váratlan találkozásunk. A dramaturgia ettől lesz igazán feszes. Mutass be engem. Rám nyugodtan haragudhatsz, a tükörről úgy is lepereg minden. Legfeljebb kinevetlek.
– Lehet, hogy így könnyebb lesz, valóban. De ha tényleg, töviről-hegyire bemutatlak, nem fogod megköszönni.
– Csak te ne félts engem. Rajta hát!
– Kh-kh – köszörülöm a torkom felbátorodva –, én készen állok, jobban mondva, már fel is kész-ültem.
– Humorizálásoddal fűszerezett izgatott harákolásodat hallva, már-már el is hiszem. Felvétel indul! Csapó!
– Oké, kispajtás, tehát nekilátok. Te már totyis gyerek-korodban jófiú szerettél volna lenni. Ez tény. Már a legelső versed ezt bizonyítja, tudod, amelyiket anyukád szülinapjára írtál, jóllehet még ötéves sem voltál akkoriban. „Jó leszek. Jó leszek" – ez volt, ugye, a túlszárnyalhatatlan, csodálatos rímpár és a szívből jövő mondandód egyaránt. Emlékszel még rá, hogy szorított magához érte?
– Hogy a fenébe ne. Ahogy ölbe vett. Még a blúza illatára is. Szinte megrészegültem, amikor beszippantottam. Be szörnyű, hogy mindössze tizenhat évnyi időm volt erre. Túl hamar téptek le a nácik arról a delejes, forró mellről – homályosodik el a tükörképem, megilletődve.
– De te ebbe soha nem nyugodtál bele, nem igaz? Évekig eszelősen hazavártad, aztán más nőkben szeretted volna újra megtalálni.
– Hát az első házasságomat, húsz éves koromban, a felszabadulás bódulatában, tényleg elhamarkodtam egy kicsit.
– Úgy gondoltad, oké, ha már összefeküdtetek, ugyan miért ne ütnétek rá az előljáróság hivatalos pecsétjét.
– Így volt, valóban így.
– Hamar rájöttél, hogy nem illetek össze. Amikor teherbe maradt, kézzel-lábbal kapálóztál, hogy elcsináltassátok a kéretlen jövevényt.
– Bizony. Éppen ellenkezőleg, mint alig egy évvel a válásunk után, az ötvenöt év óta tartó második házasságomban. Akkor már bezzeg mindjárt rárajtoltam a plántálásra, hogy gyermekünk szülessen.
– De ez sem mentett meg attól, hogy alig tíz év után te magad kutyulj össze mindent. Az a különös családi háromszög, meg hogy a két asszony még szeresse is egymást, csakis a te fejedből pattant ki – nézek a tükörbe felelősségre vonó szigorral, bár ez az erkölcsi piedesztál, érzem, nem nagyon dukál nekem.
– A fiúk aztán nem győzték kapkodni a fejüket, nem tudták mit mire véljenek, kihez igazodjanak, ők itták meg a levét az egésznek.
– Hát ez tényleg nem volt valami oké. Az egyikük később is hiába próbálkozott, a kapcsolatai sorra kidurrantak, mint a luftballonok, s még az elmeosztályt is többször megjárta – roskadok magamba, újra átélve a viharos évtizedek mardosó önvádját. – A kisebbik pedig megtanulta minden gondja-baja szótlan elhallgatását, és alig várta, hogy elköltözzön hazulról, hogy a maga útjára térhessen.
– Az ám – tromfolt rám újra a tükör –, annak is csak mi vagyunk az oka, hogy a két fiúnk néhány év óta már elviselni sem tudja egymást, s mind a kettő a megbántottat, a halálosan sértődöttet adja.
– Sőt, a halálunkkal is hiába riogatjuk a két középkorú férfit. Az irántunk érzett szeretetük sem indítja őket irgalomra egymás iránt, s ezen már csak a Jóisten tud változtatni majd, feltéve, ha a végtelen kegyelmét rájuk is hajlandó lesz kiterjeszteni – nyögök fel erre én, de még a könnyem is kibuggyan.
A mellettem elhúzó autók ritmusa a fokozatosan besötétedő sztráda útszalagját már régóta csak a sárgán söprő fényszórók villódzó fényével teríti be. Én meg félig agyonverve szállok ki az Opelből, hogy megtornásztassam a tagjaimat, mielőtt folytatnám az utamat. Visszakászálódva alig merek már belenézni az éjszakára végképp elkomorult visszapillantó tükörbe. És keserű tehetetlenséget érzek, hogy a múltam ennyire meg tud tépázni még most is. Pedig szentül hittem, hogy a Megváltóm már mindazt, amit elhibáztam, nemcsak megbocsátotta, de olyan távolra vetette el, mint amennyire távol esik a Napkelet a Napnyugattól. És ha Ő már nem emlékszik meg ezekről, hogy a csudába tudnak azok a régi, fránya bűnök mégis, újra meg újra megkínozni engem?

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész