1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Tűzben olvadó konokság

PDF Nyomtatás E-mail

Most, hogy vigyorgó kis pofijával, szívdöglesztő gügyögésével és azzal az ingerkedő piros nyelvecskéjével, semmivel össze nem vethető ajándékként berobbant zűrzavaros világunkba Lilike, egy csapásra mindent és mindenkit felforgatott. Váratlan megszületésével még kicsi anyukájának, a táncikálás, a költészet és az üvegfestés hibrid művészlelkének, András legnagyobb leányának az egyetemi tanulmányait is képes volt félbe szakítani. Ideje tehát, hogy mielőtt végképp lekésnék róla, és Lilike is fel nem cseperedik, summázva elbeszéljem nagyapja furcsa átváltozásait, ha azok rejtélyét megfejteni nem is tudom. Hogy az évek, évtizedek során miként formálódott át az én aranyos kisebbik fiam, aki már pöttöm korában az igazság bajnoka volt. Lót felesége – amikor Isten szavát semmibe véve mégis hátrafordult – csak sóbálvánnyá meredt, de András, sajnos, maga lett a konokság eleven szobra.
Tudni kell, hogy Andris kezdettől fogva kirítt a sorból, a lázadás eleve ott volt a vérében. Hangkazetta őrzi, hogy az alig másfél évvel fiatalabb öcsike ütemesen ismétlődő „nem tűröm!" kiáltással lázadt bátyja erőfölénye és terrorja ellen, noha látszatra semmiben sem különböztek a hasonló korkülönbséggel birkózó fivér-párosoktól, s másokkal szemben mindig megvédték egymást. Első osztályos, friss diplomás tanító nénije, amikor lobogó paraszt-szoknyában, üvöltve kergette padról padra hágva, mert a röhögéstől térdét csapkodó osztály nagy mulatságára semmiképp sem volt hajlandó a teremből kitakarodni, üldözője hiába parancsolta volna a folyosóra, hiszen csak a mesekönyvét olvasta csöndben a pad alatt, ahelyett, hogy a közös szótagolás unalmas kórusába kapcsolódott volna be. „De hát mit vacakolnak vele ilyen pisis bugyutaságokkal, nem igaz?" Nem hiába mondta a letaposott sarkú körzeti doktor bácsink is, hogy ez a kicsit ferde koponyájú szőke gyerek bizony „eredeti fickócska, aki még sokra viszi", mert az évek során aztán tényleg rászolgált e látnoki megállapításra. Volt olyan is, hogy amikor a hajdan még ritkaság-számba menő, első Munkácsy televíziós készüléket bámulni nem engedték be a szomszédba, hát mérgében vérző ököllel verte be a bejárati ajtajuk kockás üvegablakát. A következményeket pedig úgy próbálta kikerülni, hogy a hazaérkezett felnőtteknek – akik nálunk kerestek orvoslást faragatlan, vadóc viselkedésére – csak a kisablakot nyitotta ki, de azt is mindössze egy rövidke pillanatra, és úgy közölte kurtán-furcsán, a kis tenyerét feléjük forgatva, hogy úgy is hiába jöttek, mert „apukám, anyukám elmentek világgá". És punktum, azok meg nem tudták, hogy dühöngjenek-e, vagy éppen nevessenek rajta. A mindnyájunkat próbára tevő, hajnali munkába-óvodába induláskor pedig – míg álmos bátyusa nyivákolva tiltakozott a tejeskávé hányingert keltő utolsó kortyának elfogyasztása ellen –, Andris egy észrevétlen pillanatban, simán kilöttyintette a magáét a falikút lefolyójába, hogy aztán derűsen nézzen a szemünk közé, hogy ő már ugye oké, hát akkor miért nem indulunk végre? Érthető tehát, hogy amikor közös csínyjeikből lihegőn s megtépázottan végre haza kecmeregtek, a bátyja mindig Andrist, a „diplomatát" tolta maga elé, hogy az magyarázza ki a kettőjük zűrzavaros dolgát. Summa summarum, ez a talpraesett, agyafúrt kis fickó a gyakori felháborodásának rendszerint úgy adott hangot, hogy a dühtől könnyes szemmel, három kurta szóval fújta ki a mérgét. „Ez nem igazság!" – szokta sziszegni ilyenkor, s ez a sarkos véleménye kis családunkban már-már szólásmondássá vált.
Amikor pedig elkövetkeztek a kamaszodás és vetélkedés évei, természetesen mind több igazságtalansággal kellett szembenéznie, az élet már ilyen. Bátyja sportegyesületbe járt úszni, ő – vaskos combjával, tömzsi termetével – éppen csak nem süllyedt el a Balatonban, ahol a SZOT jóvoltából nyaranta üdülhettünk. Deltásodó fivére tehát, szemrebbenés nélkül, sorra szerette el előle az aktuális kislányokat. Hiába tett szert nagyobb kézügyességre amannál, a látványosabb sikereket mindig az idősebb aratta.
Ráadásul, ebben a zsenge korukban érte őket kis családunk évekig tartó vihar-próbája. A szüleik alatt – rólunk van szó, hogy félreértés ne essék – váratlanul megrendült a föld, beszakadt a jég, mert minden előzmény nélkül, hirtelen elkezdtünk intenzív lelki életet élni (családi háromszög, féltékenységi jelenetek és hisztériák), így a család, legalább egy évtizeden át, bizony kemény feladványok eléállította mindkét fivért. Ám jellemzően más-más megoldást választottak, s ez az egyetemi éveikre is ugyancsak rányomta a bélyegét. Kiderült, hogy a lázadás legalább annyira fivére sajátja, mint az övé. Sőt. A báty lett a család önjelölt élő lelkiismerete, mindig tűzkész megmondóemberként. Föllázadt velünk, felnőttekkel szemben, számon kérte rajtunk erkölcsünk hitelességét. Mindezt különféle deviáns teljesítményekkel színezte (éjszakázások, kocsmázás). Kialakult a két testvér teljesen ellentétes életstratégiája. Az idősebbik a családból kikerülve folytatta tekintélyellenes harcait (katonáságnál – jól megijesztve bennünket; majd valamennyi munkahelyi főnökével összerúgta a patkót, de előtte az egyetemen is így járt számos tanárjával). Andris inkább alkalmazkodott a körülményekhez, megtanult az élet realitásai szerint létezni. Itthon és a külvilágban egyaránt. Ő vált a szó szoros értelmében életrevalóvá, majd később az idősödő szülők kézzelfogható támaszává. Testvére önpusztításából kemény leckéket vett. Példájából akaratlanul is megtanulta, hogy túlerőt megtámadni, hatalommal szemben kardot rántani – veszélyes; hogy az önkritika kényes ügy, mert ha túl komolyan vesszük – önemésztésbe fordulhat; hogy a viselkedés fölötti önuralom elvesztése, különösen az öngyilkosság megkísérlése – vereség az emberi kapcsolatokban; hogy a rászorultság, elesettség kimutatása – végzetesen tartós alárendelődés másoknak és így tovább. Eközben a bratyó a Sárga Ház gyakori ápoltja volt (egyetemi évei végétől vagy húsz éven át). András mindehhez zokszó nélkül viszonyult. A szeme se rebbent, amikor az összetört bútorokat egybe kellett enyveznie, s az üvegcserepeket is rendszerint ő söpörte össze (mely állapotok néha a felnőttek jóvoltából is keletkeztek, nem csupán a báty indulatainak lenyomataként). Ugyanakkor, mondhatni észrevétlenül, azon iparkodott, hogy előkészítse a menekülése útját: az elhelyezkedése után kapott fizetését egy fillérig élire rakta, s amint mód nyílt rá, nyomban elhúzta a csíkot otthonról, hogy a maga útját egyengesse. Az egyik megyeszékhelyen – már távolság adta biztonságban – alapított családot, s született a három leánya egymás után. A két fivér közötti viszony ekkor még azonban, minden probléma ellenére normálisnak volt mondható. A súlyos bonyodalmakhoz vezető zavar az idősebbik tesó talpraállásával kezdődött. András, ahogy a család és a rokonság is, nem tudott mit kezdeni a báty hirtelen nekilódult „gyógyulásával". Ugyanis az említett vagy húsz évnyi pszichiátriai pácienslét után (amibe rácsos ágy, taknyát-nyálát csorgató gyógyszerelés és gyaníthatóan elektrosokkolás is belefért), miután elhagyhatta piruláit és injekcióit, egyre-másra jobbnál jobb és eredetibbnél eredetibb cikkeket, dolgozatokat írt, garmadával publikálva. Korábbi kínjait szakmásítva úgy egy évtized alatt lexikonban helyet kapó új tudománykezdeményezést ácsolt össze, saját ihletésű módszertanából. Azonban nem érte be az alkotás örömeivel. Ez okozta a bajt. Szinte mindenáron elismerést akart kipréselni Andrásból, meg a többiekből (a nagycsalád egészéből). Nem értette meg, hogy törvényszerű az értetlenség, ami újjászületését körülveszi. „Hiszen, aki ilyen klassz dolgokra képes, mit keresett a diliosztályokon?", provokálta óhatatlanul is a kérdést, feszegetve egy valóságos szempontot, miszerint ő nem is beteg volt, hanem a kiscsalád betegségének tünethordozója. Hiába vágyott hát öccse elismerésére, aki meg mind ingerültebben fogadta az újabb és újabb szellemi küldeményeket a báty publikációiból.
A baj akkor robbant igazán, amikor a bátyus – aki különben ugyanabban az évben nősült, mint András, s néhány év után, zajos patáliák közepette elvált – egy rakás tényleg rettenettes fizikai megpróbáltatással találta szembe magát. A gyorsan kifejlett nyaki duzzanatáról néhány hét alatt kitűnt, hogy rákos daganat, amit tétovázás nélkül, nyomban ki kellett metszeni. A gerince pedig egy rossz mozdulatra megroppant, és sajogni kezdett: a röntgen kétoldali porckorong-sérvet mutatott ki. Lehet, hogy a sokféle gyógyszertől, de a lába is váratlanul elszíneződött, fokozatosan megfeketedett, és csúnya fekélyek alakultak ki a bokáján, a vénái ugyanis egymás után pattantak szét, s mondták fel a szolgálatot. Mindezek a nyomorúságok csak egymást tetézték, mintha átok ült volna rá. Andrásnak úgy tűnt, hogy bátyja szenvelgő türelmetlenséggel koldulja fájdalmaira a szeretetet, ami ha elmaradt, vagy késett, nem győzött cifránál cifrábban káromkodni és átkozódni. A fivér meg úgy érezte, hogy öccse rideg szívű és hiteltelenül kioktató vele. Ebben a helyzetben jött a tragédia. Andrásnak már végképp elege lett testvéréből, s kapóra jött neki feleségének egy téves észlelése. Valaki éjjel zaklatta telefonon, s határozottan állította, hogy a sógor tette. Ám ahelyett, hogy az érintettel tisztázták volna vélt problémájukat, nálunk, az idős szülőknél egy kifejezetten durva, obszcén rágalommal kerekítve a történetet, bevádolták idősebbik fiúnkat. E rágalom (mert azóta András se tartja fenn, de elnézést mégse hajlandó kérni) a mai napig rágja-őrli a családunk békéjét, a mi salomunkat. Mert a báty nem tud eltekinteni az erkölcsi jóvátételtől. Azt mondja, éppen eléggé leprás lett a dilis léttől és a ráktól (időközben még két további rákszabdalása volt). Így aztán a két fiúnk nem létezik egymás számára. András bennünket, a szüleit semmiképp sem akarva bántani – a jó szándékunkat sohasem vonta kétségbe –, de a bátyjától egyik napról a másikra elhatárolta magát, ő lett a bűnbak. Se a bátyja, se mi nem értettük, ami – látszólag minden különösebb előzmény nélkül – bekövetkezett: egy csapásra megszakította a testvérével minden kapcsolatot. „Úgy is mindig csak ráfáztam, amikor közeledni próbáltam hozzá." Születésnapi jókívánságaira is, amiket bátyjától eleinte még kapott, goromba levelekkel felelt, amíg egyáltalán reagált.
– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Még csak nem is válaszolsz a leveleire. A kagylót melléteszed, ha telefonál. S miért nem adsz rá legalább magyarázatot?
– Nincs időm a lelkizéseire. Ennyi.
– Mégis. Hiszen ő van egyedül. Mint az ujjam.
– Most mondjam azt, hogy maga tehet róla? Juszt sem préselsz ki belőlem ilyet.
– Nem is sajnálod?
– Dehogynem.
– Hát akkor?
– Az még nem ok rá, hogy lábtörlőnek használjon, s az indulatai boksz-labdája legyek.
– De hát olyan kedves, jó fiú voltál mindig. Bármit kérhetünk tőled most is, hogy anyád fél oldala lebénult. Csak azt az egyetlenegyet nem?
– Azt akarod talán, hogy én betegedjem bele a vele való huzakodásba?
– Csak egy kis türelmet és megértést remélünk, már-már könyörgünk tőled.
– Mit értetlenkedtek, kedves Öregeim? Nekem a családomról kell gondoskodnom. A neveletlen leányaimról, akik még sok-sok évig tanulni fognak. Ez az én dolgom, és ebből nem engedhetek.
– De rosszul véded őket így! Konokságoddal szabadítod magadra, magatokra a sértett fél kiújuló indulatait!
– Engem csak ne féltsetek.
– Átgondoltad már, hogy mit tennél, ha a te gyerekeid között támadna ilyen szörnyűség? Vagy ha a kis Lilikének egyszer még tesója is születik, és aztán közöttük fagyna meg így a világ. Nem kívánom, hogy átélj ilyesmit, tényleg nem kívánom, de azért átgondolhatnád ezt a szörnyűséget is.
– Őszintén sajnállak benneteket, hogy ezt kellett megérnetek, de csak ismételni tudom magamat: ne erőltessetek semmit. Engem semmire sem lehet rákényszeríteni.
– Nagyon bekeményítettél, Andriskám. Meglásd, eljön az idő, hogy meg fogod bánni, a konokságodat. De akkor már késő lesz.
– Lehetséges. Akkor sem tudok másként viselkedni. Ti mindent elnéztek neki, és segítitek erőtökön felül, de ez így van rendjén: a fiatok. Én viszont csak a fivére, az öccse lehetek. Ez viszont már egészen más tészta. Jobb, ha nem nyúztok tovább. A múltkor sikerült kiborítanotok, de ez nem ismétlődhet meg többé. Feltett szándékom, hogy nem csapok még egyszer az asztalra, mert azzal is csak magammal szúrok ki. Mert még a meglazult, megroppant konyhaasztalotokat is nekem kellett végül megragasztanom.
Párbeszédünk, vitánk, úgy tűnik, végeérhetetlen. Se András nagyapának, az én jó kisfiamnak, se nekem, bizonyára fogalmunk sincs, hogy valójában mitől merevedett meg így az álláspontja, miért lett ennyire hajthatatlan, s a „nem tűröm!" lelke mitől dermedt évek óta jéggé testvére iránt. Isten a tudója az efféle keserű titkoknak.
*
Apai vágy. Epilógus, amiért imádkozunk – oldalbordám és én. De aztán, ahogy telnek-múlnak az esztendők, a mi Andriskánk szíve, hogy-hogynem mégis megenyhül. A fivére nem hiába várta, remélte ezt a fordulatot valami, önmagára kényszerített, minden sértettségén túllépő oltári türelemmel, amihez csak a naponkénti Biblia-olvasásból és gyerekkori családjuk meghitt emlékeinek a rendszeres fölelevenítéséből meríthette az erőt. Mint mondtam: Isten a tudója minden olyan változásnak, amelyre nincsen magyarázat, és amely emberi erőfeszítéssel kivihetetlen, sőt kikényszeríthetetlen. Áldassék ezért az Ő szent neve.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

És  a csoda, 2011. március 10-én, lám bekövetkezett!

Elárulom: az Andris nevet még édesapám ragasztotta rá, bizonyos áthallások miatt, az ötvenes évek elején született Mátyás fiúnkra.

És most boldogan teszem közhírré, hogy a fekete felhő családunk egéről végre eloszlott! Ami már a Shalom, Barátaim! című gyűjteményes kötetünket is beárnyékolta, a fivérek megbékélésének elmaradását se kéréssel, se könyörgéssel nem tudtunk  elérni-kikényszeríteni, azt a lassan, de biztosan múló Idő íme, egyszer csak megoldotta… (Szerintünk ugyan a végtelen kegyelmű s mindenható Jóatyánk hallgatta meg sokunk szüntelen fohászkodását, mert Nagy Közbenjárónk, a Messiás egyszer s mindenkorra magára vállalta a bűneink minden következményét, s a legfájóbb sebeinket is régesrég begyógyította, összes görcsünket szelíden kisímogatta, - de ezt csak zárójelek között, halk köszönetként suttogom el, nehogy az egyelőre másként gondolkodó fiainkat a hitünk megvallásával valamiképp, a legcsekélyebb mértékben is megbántsam.)

 

Kedves Gyuri!

szulinapra Mivel még egy ilyen alkalom nem lesz, hogy egy ennyire kerek évforduló alkalmából köszöntselek, ezért 60. születésnapod alkalmából mindenekelőtt jó egészséget kívánok, megbékélést és sok boldogságot! Egyszer hatvanéves az ember, ilyenkor nincs helye semmi rosszérzésnek. Örülök neki, hogy a körülményekhez képest azért jól megvagy, és hogy Mucika személyében ilyen jó társ áll melletted. (A névnapi jókívánságod elért hozzám, nagyon köszönöm.)


Szeretettel

Matyi

 

Kedves Matyi! Meghat, hogy gondoltál rám. Köszönöm szépen. A „képeslap” pedig teljesen egyedi, ilyen ügyeset, jellemzően, Te tudsz készíteni. Külön is köszönöm. Ölellek: Gyuri

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész