1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Abdai torzó

PDF Nyomtatás E-mail

Barátaimmal parázs vitába keveredtünk. Azon vitáztunk éppen, hogy lehetnek-e a nemzeteknek s az emberiségnek olyan hősei, akik megkérdőjelezhetetlenek – Rajta kívül? Akik mindenki számára egyértelműen mérvadóak? Akikkel, nagyszerű helytállásukat, örökszép gondolataikat és cselekedeteiket követően ne fordulhatott volna akár a visszájára minden, ha az események úgy alakulnak, s ha nem zárja le a sorsukat mindörökre a gyilkos, vagy kegyes halál? Kiknek jogos egyáltalán szobrot állítani az utókor elé? S nem taszítjuk-e a semmise-szent hitetlenségébe a felnövekvő nemzedéket, ha a bálványállítás és -imádás bibliai tilalmát valóban komolyan és szigorúan vesszük? Mondom, már-már veszekedésbe fajult volna az erről folytatott vita, amikor váratlanul, érintés nélkül, mintha csak a huzat vágná ki, ránk nyílt az ajtó, s betoppant rajta egy öltönyével egybeszabott, fémes csillogású belsejéből egyszersmind fényt sugárzó, szoborra emlékeztető alak, aki a szabad fotelbe, csikorgó puhasággal belevetette magát, s úgy kapcsolódott a vitánkba, mintha megidéztük volna.
– Vagyok is, meg nem is – mondta sejtelmesen végignézve rajtunk. – Előre bocsátom: azonos vagyok, meg nem is, mielőtt bárki félremagyarázna. A véleményemet azonban mégis elmondom – törte tovább a jeges csendet, amellyel fogadtuk.
– Amikor a Roth család első gyermekeként a halálra megszülettem, már a Miklós nevemmel is csak bonyadalmat okozott kicsianyám. A vasszigorú Mihály papitól ugyanis annyira rettegett a szegény fiatalasszony, hogy a családi körben jó előre megbeszélt keresztnevemet a szülőszobában csak ennyire merte elferdíteni, amit aztán halálomig se bocsátottak meg neki – akárcsak az apám tragikus elvesztését követően, a kicsianyával kifundált kamaszkori névmagyarosításomat és kikeresztelkedésemet se –, mondván, hogy a munkaszolgálatra akkor és oda biztos nem hívtak volna be, ha Mihályként vagyok bejegyezve. Ennyi elég talán a bori-abdai végzetemről, s annál inkább csak ennyit, mert most itt éppenhogy a tovább élésemről akarok egy-két ködös dolgot felvillantani, s hamarosan kiderül, hogy miért.
– Ne feledjék, uraim, csak a képzeletükben létezem. Talán az utolsó generációból való vagyok, aki még eljátszhatott azzal a gondolattal, hogy Petőfi netán nem is esett el a segesvári csatatéren, hanem a muszkák szibériai fogságba hurcolták, s odakint titokban újra házasodott, aztán ott még vogul gyerekei meg unokái is születtek, de öreg apóka létére, az ország csudájára, mégiscsak hazacsámborgott a nagy, magyar Alföldre. Mert velem is valahogy így esett meg a dolog, aki ebbe a formába löttyintve-öntve, Abdán, a régi Bécsi út macskaköves zsák-torkolatában, egy Krisztus-kereszt helyén vagyok talapzatra állítva. Megsúgom, onnan szöktem el. Ahol, legyen tél vagy nyár, amikor csak tehetem, magam is átnyúlok a tekergő-fenyőm kusza bokrain, és – bár előbb óvatosan körüllesek, hogy senki észre ne vegyen, s csak aztán – glancolom ki a magammal hozott smirglivel a szép méla szobrom bronz koponyáját, de úgy, hogy ne csak a leheletem csússzon le róla, de még a lenyugvó Nap is hasra essen rajta. Mert bizony afféle túlélő vagyok magam is, mint a hajdani Petőfi legenda.
– Kérem, tételezzék fel, ha van kedvük és merszük hozzá, hogy mi lett volna, ha akkor engem, a háború utolsó napjaiban, az út szélén rogyadozó, már nem is emlékszem, sárga-, vagy fehér-karszalagos, foszladozó kabátú, árokba hanyatló csontváz-munkaszolgálatost nem talál el a nekem szánt táboricsendőr-golyó? Vagy legalább is a halántékomon koppanó sorozat nem halálos, s ha egy front-özvegy jó lélek mégiscsak be nem vonszol a pajtájukba, mesébe illően meg nem mosdat, be nem kötöz, a tisztaszoba dunyhája alá, a maga kedvére oda nem fektet, hogy aztán puha étellel csócsáljon életre, amíg a felszabadítók keresztül nem csörömpölnek tankjaikkal a feltúrt Szigetközön?
– Jolánt így aztán, noha öt évvel idősebb volt nálam – tudnak követni, uraim? –, magától értetődően el kellett vennem feleségül, a nélkül, hogy verseim Kedvesétől valaha is elváltam volna. (Minek? Hiszen holttá nyilvánítottak.) Sőt, amikor a béke beköszöntével, az a ki tudja, honnan szerzett, ceruzával firkált irkám is hazakerült az eklogáimmal aztán, még a nemzet koszorús költőjének is kikiáltottak, én csak bámultam bambán. Ez a fényes, szép, gondolkodó szobor is annak az elismerésnek köszönheti a megszületését, úgy ám. Kimerevítve lett csak igazán módom elmélázni a tenyerembe hajtott fejemmel az idők múlásán. Mert hogyan hozhattam volna szégyent a talapzatomon hervadó, nemzeti színű, gimnáziumi osztály-koszorúkra, azokra, akik olyan lelkesen, megilletődve akartak, s szerettek emlékezni rám? Alteregós életem érdekében semmi egyebet nem kellett tennem tehát, csak egy személyi igazolványt kellett kiváltanom az apai, őseredeti nevemre, szerencsére a faluban akadt elég sváb is meg Roth is.
– És akkor eszembe villan két, egymást követő emlék a szerbiai lágerből. Az egyik a szálpallós, gerendás latrinát, s a párás bűzt fortyogó, mély gödröt idézi, amelybe egyik szerencsétlen társam jajgatva-óbégatva beleszédült, és a kimentésére, a kápó ordítozása ellenére senki sem vállalkozott. A kegyetlen handabandának csak az vetett véget, amikor az odaérkező snájdig SS-ünk két pisztolylövéssel tett pontot a fuldokló halálos vergődésének. A másik pedig az ezt követő viharos éjszaka, amikor a (szobromhoz való?) rézérc erőm fölötti kicsákányozásától és az iszonyú látványtól megviselve, fagyott ujjaimmal végre papírra vethettem a félhomályban aznap-éjjeli penzumomat, s aztán mély álomba zuhantam. Úristen, légies árnyam milyen kínlódva bolyongott akkor az álombeli, végtelen távolságból szürrealizálódott pesti éjszakában! Villamosról villamosra űzötten, mind egyre eltévedtem, rosszra kapaszkodtam fel, s rosszkor szálltam le, pedig a legrövidebb úton, a leghamarább szerettem volna hazajutni, kart karba csimpaszkodva a Názáretből berukkolt legjobb, legszakadtabb bajtársammal, akit végül aztán a vállamra kellett vennem, s úgy hurcolnom zihálva, mert a véget nem érő bolyongásban, fokozatosan elhagyta szegényt minden erő. Lehet, hogy nekem már akkor meg volt írva, hogy nem juthatok haza többé soha? Ha csak az Ő révén nem, s azért ragaszkodtam Hozzá annyira? Hogy ebben a bűnös világban jobb a halottnak, mint a tévelygőnek? Az emléknek, mint az elevennek? Nem is tudom.
– Hiába lettem utóbb az első lelkes MADISZ-titkár Abdán, majd a művelődési otthon nyüzsgő mindenese, és hiába köszöntöttük versben és dalban Sztálin elvtárs hetvenedik születés-napját, vagy könnyeztük meg közösen a Vén Hóhér halálát, hiába született eközben Jolánnak – ki tudja, hogyan – három rám hasonlító gyereke is, és azok csak nőttek, meg nőttek, de nem volt a fickóknak miért büszkélkedniük az apjukkal. Mert aztán váratlanul megbolydult körülöttünk a világ, s a forgószél – hogy, hogy nem – fölszippantott egy rakott teherautó poros platójára, amivel fel kellett ruccannom Pestre, hogy krumplit vigyünk a sztrájkoló-harcoló munkásoknak. Az Alkotmány utcában, a Parlament felé dübörögve, már együtt ordibáltam az egyetemistákkal és a kokárdás citoyenekkel, hogy „Szovjet-magyar barátság, egyenlőség alapján!", s addig részegültem velük együtt a szabadságtól magam is, amíg csak a háztetőkről géppuskasorozat nem söpört végig rajtunk, s szét nem fröccsentett, vagy a flaszterra nem szögezett valamennyiünket. Még az a szerencse, hogy nem kapcsoltak le, s állítottak bíróság elé azokban a vészterhes MUK-hónapokban, a szabad szájú, szovjetellenes cikkeim miatt.
– Az már csak úgy adódott, hogy ahogy összekerültünk, ugyanolyan észrevétlenül váltam el Jolántól. De egy nap se telt bele, és én már kész voltam újra házasodni! Ne kérdezzék, hogy kit vettem el, egy hozzám hasonlóan lelkesedő és lobogó honleányt. Abdától és a szobromtól ugyan, egy időre, így, kicsit messzire szakadtam, noha vonattal, busszal, legalább évente visszajártam a bronzfejemhez meg a fiaimhoz. Vissza én. De mi végre? Végül is mi lett belőlem? Ugyanolyan szolga, megalkuvó, fillérekkel megvásárolt rongyember, mint akiket már Borban is annyira utáltam! Akik egy nagyobb darab kenyéréért, egy lágermárkáért a lelküket is készek voltak eladni. Az biztos, hogy semmivel sem különb náluk. Csak azokkal az eklogákkal ne kellett volna itt is, ott is találkoznom, amelyek másnak, szépnek és szentnek mutattak.
– Szerencsére a hallgatásnak és az elhallgatásnak is eljött egyszer az ideje, a rendszert leváltották, én csak fehérre őszültem (persze, megint magamra maradtam), s ma már végre végleg (?) kimentem a divatból. Lehet, hogy egyszer s mindenkorra. Egy unalmas érettségi tétel lettem csupán, amit senki sem szeret kihúzni, s mára, nemhogy a győri, de az abdai gyerekek se nagyon tudják, hogy ki volt egykor az a határból, a tekervényes fenyőágak közül feléjük villogó, sejtelmes szobor.
– Úgy tűnik tehát, hogy a nekem szánt lövedékeknek tényleg nem volt szabad célt téveszteniük. Torzómra a magyar történelem, és ha a halálomat túlélem, én is csak szégyent hoztunk volna, minden bizonnyal. Innen, a Földről nézve, a dolgok befejezettek és megoldhatatlanok. Minden úgy jó, ahogy van, a tények legalább is aligha megváltoztathatók az adott keretek között. Minden utószó hazugság, akármilyen előjelű legyen is. Vagy mégse? Az ifjúkori álmaimnak, a halk szavú, holtsápadt názáretinek, az én drága, jó zsidó haveromnak, s az eklogáknak lenne mégis igazuk? Fényes golyó-fejemmel csak tűnődöm, meg tűnődöm, hogy mi az igazság? És mi az illúzió?

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész