1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Egy kis magánpanoptikum

PDF Nyomtatás E-mail

- apukám és a többiek -
Amikor a halálosra sikeredett végbélrák-műtétjére hetvenévesen kórházba vonult – "öcsikekor", ugye, az én mai szemszögömből –, akkor még ugyancsak stramm, derék ember volt, és sokmindennel, könnyen megnevettetett. Rá váró végső kalandját is, huncutul somolyogva, mindössze úgy konferálta be, hogy „Fiacskám, érkezett valami előjegyzés, lesz egy kis operáció-félém, de ez az egész a negyvenes évek munkaszolgálatos SAS-behívójára emlékeztet – heherészett kényszeredetten, a szokottnál fakóbban, még csukottabb szájjal, a mindig szivarszagú jó öregem. „ Az aktuális, talán utolsó berukkolásomig, szerencsémre most is kaptam az Égi Kiegészítő Parancsnokságtól egy kis laufot. El kéne rendeznem addig még néhány dolgomat."
Értetlenül néztem megingathatatlan robusztus alakjára, ahogy további magyarázkodás helyett egy hirtelen, mókás hátraarcot csinál, aztán bepréseli magát a Topolinó vezető űlésébe, amibe nemrég egy stoppos rendőr is megejnye-ejnyézte, hogy fér bele egyáltalán. Búcsú nélkül hajtott el. Csak akkor fogtam fel, mi járt fehéredve is göndör kobakjában, amikor másnap újra leparkolt tatabányai házunk előtt. Meglepődtem, mert ilyen sűrűn sose tette meg ezt a hatvan kilométert. Egy befezetlen mondatokból álló, saját kezűleg körmölt irkalapot dugott az orrom alá, amelyre kusza szálkabetűivel gondosan rávéste útravalónak szánt jótanácsait. Akkor fogtam fel csak igazán a minap bejelentett „behívóját".
„Pistukánk elmúlt negyven éves / nem semmi" – merültem bele a sillabizálásba –, „érett férfiember / ideje komolyan venned / mégiscsak ő a bátyád / ne menj mindig a magad gőzös feje után / semmi jóra se vezet, / utólag hiába vered a falba a fejed / már a pici fiaid miatt is / igazán benőhetne a fejed lágya / a kezed munkájából kellene / végre megélned / a nagypolitikádra, az elvtársaidra csak ráfáztál eddig is / lám vidékre kellett menekülnötök miattuk / a kitelepített lakásból / megmondtam előre / a jogos bérlők / a hortobágyosok ötvenhatban hazaszállingóztak /és a Marvin órámat / neked, csak Neked szánom / a csuklódra csatolva talán / onnan is sikerül egy picit vigyáznom rád."
Ez a máig megőrzött firkálmány volt az egyetlen komoly szava hozzám ezekben a válságos hetekben, mert még a sebészeten is csak tréfálkozott. Vigyorogva mesélte, hogy amikor az operatőr orvos, hogy megbizonyosodjék az ambuláns diagnoszta prosztata-megállapítása felől, tövig túrt a fenekébe, nemcsak neki fájt. A főbicskás is moshatta a gimikesztyűjét, bizony úgy rátrottyolt. A fityulás kedvesnővérekkel abban a klórszagú fehér-laktanyában ugyanígy incselkedett. Mondták is neki, hogy aki műtétre vár, utóvégre komolyabban is viselkedhetne. Mire ő beharapta vékony szájaszélét, és sejtelmesen rájuk kacsintott.
Mert az én jóapám még akkor is igazi gavallérnak, mondhatni gáláns világfinak tünt az egész külvilág, főleg a nőfélék előtt, de aki jobban megismerte, hamar rájöhetett, hogy nem különösebben beszédes ember, a családban pedig kifejezetten zárkózottnak mutatkozott. Utólag hiába fájlalom, emlékmorzsám is alig maradt tőle ezért.
„Az ipafai papnak / Volt egyszer egy fapipája / Az volt az ipafai papi fapipa." Meg az, hogy „Idesapám! / Mijjaz fijjam? / Talátam egy kúcsot. / Akkor talájj hozzá egy ládát is!" De az optimista és pesszimista ember közötti különbségről is tőle hallottam azt a trabuccós példabeszédet, hogy az ajándékba kapott száz szívarból a letargiásan füstölgő minden nap a legcsúnyábbat, a legtörődöttebbet választja ki, s ezért végül is kilencvenkilenc csúnyább szivart szív el, míg a bizakodó kedvű optimista éppen fordítva gondolkodik, s ugyanazért a pénzért tele lehet örömmel, mert a maga leleményes sorrendjével mindig csak szép, vagyis kilencvenkilenc szebbnél szebb szivarra fog rágyújtani. Meg az a kevéske emlék-kukucska a gyerekkorára, amit a lajtoskocsis, donauwasszeres Újpestről elárult. A csak hétvégeken hazakeveredő, vidéken házaló-kereskedő, nadrágszíjjal igazságosztó, furcsán ortodox, pajeszos nagypapánkról, akinek a sutyorgott legenda szerint volt egy suttyom, hétköznapi debreceni családja is, no meg a tömény levesből a saját gyártmányú tölcsérzacskókba gyerekkezekkel kimentett puffadt tarkababszemekről, s a zacsekokből való, mindig éhes, délutáni csemegézésekről. Bizony, féltve őrzött kincs lett nekem Apa minden egyes elejtett szava.
Született ügynök, utazó kereskedő lévén, nagyapám módjára ő is elhúzta a csíkot hétről-hétre. A dögnehéz fehérnemű- meg textilia pakkjaival, no meg a bankban leszámítolható részletes-számlatömbjével, egy ezerszázas, spenótzöld Fiatban feszítve, szorgalmasan járta a vidéki csendőrőrsöket, míg a sajnálatos történelem közbe nem szólt, amúgy porosz módra, és totál meg nem kopasztottak minket, ahogy a többi üldözöttet is. A nagy üzletelés aztán a felszabadulást követően már két, vonatra pakkolható kisböröndre meg a benne cipelhető bóvli falvédőkre zsugorodott, amiket – ahogy mondani szokta – csak hoci-nesze eladni volt már művészet. A legatyásodott és megözvegyült fater, a garantáltan hitelképes csendőrörsök eltünte után mindössze egy kézipoggyászból kivarázsolható zsinórkirakattal tudta eztán szinesíteni új terepét, a kirakodóvásárok mozgalmas piactereit. A helyi szállodákban azonban a néhány esztendős kényszerszünet után is újra törzsvendégként fogadták a mindig nett, dohányillatot árasztó úriembert, de különösen azóta becsülték, amióta ripsz-ropsz beszerválta a pótmamámat, azt a kanizsai újasszonyt, akinek a sebtében elkótyavetyélt háza árán, egy öreg, de fürge Topsihoz is hozzá nem jutott. Attól kezdve ugyanis a Trabuccó-szivarját megint bontatlan dobozban, gyufástól készítették a szobája asztalára, sőt azt is tiszteletben tartották, hogy szeszes italt ugyan nem iszik, de a föltálalt húst először gondosan meg-megszaglássza, s olykor fintorogva, érintetlenül küldeti vissza a főúrral, és hogy a velőscsontos húsleves, a hagymás rostélyos meg a főtt kukorica, no és a zöldpocakú görögdinnye maradt a fene náci láberböjt után is a kedvenc étele. Egyszóval, élni azt aztán tudott, akár egy született dzsentlmen, noha csak négy elemire futotta az orgonasípos, tíz testvéres zsidócsalád második legidősebb fiúgyerekének. No igen, a polgárit végzett Anyukám mellett kupálódott ki a közösen eltöltött s hirtelen végeszakadt húszegynéhány esztendő során.
Persze hogy tőle tanultam sakkozni, de a kávéházi alsóspartikat a sakknál is többre becsülte, és a sógorával, Feri nagybátyámmal, anyukám bánatára, szinte minden este leballagott a csillogó Körútra, hogy kiszellőztesse a fejét. Persze, a kéretlen németországi társasutazás után, ahol sokakkal együtt odaveszett anyukám is, Apám sem foglalkozott többé efféle semmiségekkel, de én sem. Ezzel a két szememmel nézhettem végig a köpcös, huszárfőhadnagyságára és vitézségi érmére oly büszke Feri bátyámnak a csont-bőrre sorvadását, beletörődő lehorgadását a leitmeritzi koncentrációs tábor levegőtlen, föld alatti tárnaműhelyében, ahol percekkel később letaglózta aztán valamelyik eszeveszett kápó.
Nem furcsa? Ha képzeletben magam elé idézem őket, mára apám is, de szinte valamennyi ismert ősöm fiatalabb nálam! Mi, Katikámmal együtt, összesen már a százhatvannegyediket tapossuk. Csak képletesen, persze, mert a páromat hetedik éve, hogy tolószékbe szögezte a baloldalát lebénító agyvérzés, és én is inkább csak szédelgek-toporgok, amikor nem az Opelunk közlekedik helyettem s alattam. Áldott legyen az Örökkévaló Szent Neve – ezért is.
Bizony, minden felmenőm fiatalabb volt nálam, amikor elszólította őket a Kaszás, még Pista bátyám húzta a legtovább a közvetlen rokonságból, a dupla-hetesig, akár az a régi, ligeti kocsma, de már őt is jócskán lepipáltam. Ugyan, mi lenne, ha életkor szerinti öcskösként és hugocskákként most sorra elébem állnának? Elévült volna, jobban mondva értelmét vesztette volna mára apám minden kor-tiszteletre intő, bölcs figyelmeztetése?
„Ide vigyázz, fiam!" Hát ezt meg ugyan ki mondta? A kakashegyi Neuner-nagymama a régmúlt egy másik bugyrából hogy a fenébe bukkan elő váratlanul? Boglár, falúvégi fülledt augusztus, sárguló dombtető. A Balaton épp csak idecsillan odalentről, a rezzenetlen nyári lombokon át, a távolságtól s a szikrázó kontraszttól beszürkült, bárányfelhőket pipáló Badacsony alól. A kakashegyi házikó aztán minden, csak nem komfortos nyaraló. Vert falú, olajjal döngölt szoba-konyha csikó-vaskályhával. Szalmafüggönyös budi az udvarban, szegen himbálózó csutakkal, akinek nincs gusztusa rá, mehet a kukoricásba kapával. „ Távol kerülj ám a háztól, fiam, azzal az úri valagaddal – hangzik a vendéglátó szíves eligazítása –, ha már egyszer öreganyádra rányitottad az ajtót!" Józsi-sógorom szülőmamikája már csak ilyen hegyesnyelvű szász öregasszony volt, nem csoda, hogy hosszúra nyúlt, zajos élete során elfogyasztott férjből négyet is, s a gyerekek mindig az utód nevére irattak. Nagy lesz hát a kavarodás, ki örökli majd utána ezt a csodapalotát. A szocialista világfelfordulás nélkül biztosan közelébe se kerültem volna a hozzá hasonló, tarka népeknek, az erzsébetvárosi aszfaltkörnyék, ahol felnőttem, gyökeresen más világ volt. Hiszen urizáló apám meg Pista bátyám az erzsébeti, pacsirtatelepi esküvői ebédünkre, az Átlós utca homokdünéjére, a pestkörnyéket kiábrázoló térkép legeslegszélére is csak taxival találtak el nagynehezen. Ha legalább egy szál virágot hoztak volna! Szerencsére utóbb, annál jobban megszerették Katikámat meg a lurkókat is. Apukám már a tatabányai éveink elején biznyságát adta ennek, a bányásznapi vásárokra még bőrönddel, Topolinó nélkül, vonattal érkezett, s szuszogva rendre hozott nekik hol egy tálca krémest, hol egy vekni jó illatú, gyürkés, köménymag-kenyeret. Csak a kisebbik fiúnk rákosis keresztnevével nem tudott megbékülni soha. Hiába mentegettem utólag, hogy volt nekünk egy igazságos Mátyás királyunk is, a fiacskánkat rendszeresen Andrásnak szólította. De lett is aztán ijedtsége miatta! Egyik piacozó körútjára vitte magával akkor is, amikor egy meggondolatlanul előző Moszkvics a váratlan szembejövőtől megriadva árokba nem borította, utasostól. Andris-Matyinknak, szerencsére kutya baja se esett, csak apámnak kellett néhány hétig kimélnie magát, mert a kormánynak ütődve neki repedt el a bordája.
A vásározó-csavargó életébe azonban csupán belekóstoltatott minket. Egyszer, bányásznapra, a Piac-térre azonban nem csak kikísértük, de Katikám egy kis rábeszélésre, abban a nyitott, sárga strandruhájában maga is beállt, bemerészkedett a hevenyészve fölállított kirakatot helyettesítő nyers lócaasztal mögé, sőt. Apám jóvoltából még pénzt is keresett vele! Az öreg szerint olyan sok tarka, lüke falvédő nem kelt el soha, mint akkor, a látvány úgy odavonzotta a föl s alá hömpölygő, duzzadt tárcájú bányászok tekintetét. A mi öntudatos, minden elvtársi kitagadás ellenére is rozsdavörös, kommunista lelkünk a könnyen érkezett dohánytól sem szédült meg azonban később sem, s apukám halála után sem akartam elfogadni a magára maradt pótmamám ajánlatát, hogy vásározzak most már én az elárvult Topsijukkal. Szegény Gyöngyinek több se kellett, röviddel utóbb magára nyitotta a gázt. Ennek köszönhetően aztán – ez már egy új történet – Katikámnak igazi arany karikagyűrű került az ujjára, én azonban, immár nyolcvannégy éves fickóként is csak az eredeti, elvékonyodott ezüstöt viselem, de azt hűségesen.
Nesze nektek. Lám, összehordtam az én privát panoptikumom néhány morzsáját. Ezt is, azt is, kóstolónak. Akinek kedve támad, csipegethet belőle.

 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész