1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Ziháló fohász

PDF Nyomtatás E-mail

Ejnye te vén / szószátyár / mindenbe / de tényleg mindenbe / bele kell szólnod / azt hiszed / följogosít rá / ami veled történt / meg ami nem / csak majdnem / csupa rendkívül / fontos dolog / ebből is abból is / tanulni illene / de mindenkinek ám / főleg a fiataloknak / kötelező olvasmány / hogy bele ne essenek / a csapdákba / amelyekbe / hosszú életed során / nagy botoran / te belesétáltál.

Pedig / bevallhatod / nem is érdekel / igazán / mi lesz azokkal / az utódokkal / tanulja csak meg / kiki a magáét / így van rendjén / ilyen a sors / az emberi körforgás / egy ideig föl / azután le / csak nem tudhatja / senki de senki / hogy akár a csúcson /akár a gerincen / mikor bukik át / s milyen meredek lesz / a zuhanás / főleg azt nem / hogy hová.

Hát ez bizony / kilátástalan / sivár jövő / és a Bölcs Salamonnak / van igaza / hogy minden hiába / és semmi de semmi / értelme / semminek / pedig az lenne jó / ha ez az egész / csak a belépője / előszobája / előfutama lenne / a beteljesülésnek / az aranykornak / ami felé / megszületése óta / röpíti az embert / a szellem / a tett- és a létvágy.

 

És akkor, kapkodó lélegzetem váratlanul megnyugszik, egy mentő sóhajjal elcsitul. Szerencsémre helyreállt a görcsből. Egy időre, hálisten, vége a fuldoklásnak. A világ újra fölfénylik, hallelúja, lesz rá erőm, időm s módom végre, hogy ne csak a puszta létezésemért kínlódjam, aggódjam. Képzeletem újra szárnyalhat: sok minden eszembe villan. Mintha csak mesélnék magamnak.

Csupa fontos, fontolatlan, sőt megfontolatlan dolog. Kerek, vagy éppen töredezett történetek. Egymásra torlódó események, múltból felvillanó képek, csak velem együtt tűnnek el, foszlanak szét majd végleg. A feleségem, Katikám hol így, hol úgy toppan-pördül elém más-más cuccban-gúnyában. Eredeti mozgóképek. Eleven lenyomatok a hatvannál is több közös év archívumából, az elsők még a hamvas ifjúsági mozgalom pólyájából, a patinás pártiskolánk falai közül bújnak elő. Az egymásra csodálkozó megismerkedésünk és elrendelt összemelegedésünk szuverén, privát sztorija. Ő még a Vegypapír kimart kezű, keseszőke ifjúmunkásnője, egy keseszőke, kicsit bicegő sudár csaj, aki a derékszíjjal csípőre szorított, rézgombos Szit-egyenruhájában feszít rátartian, én meg a langaléta, csóró diáktitkár, aki egy s más miatt az érettségiig sem juthatott el, de hát akkoriban a legfurcsább dolgok is megeshettek. A hatodik gimi után ugyanis a történelem közbe iktatott egy váratlan, jutányos németországi társasutazást, amely kis híja, hogy nem végzett velem is. A komplikációk, a tífusz meg a tébécé már csak hab lett a tortán, de aztán, a harmincnyolc kilós csontbőr-fazonból lassanként járóképes emberformát nyertem újra. Élni! Újra élni! Mi édes, mi szép! – hálálkodom, köszöngetem újra meg újra, Madách Évájával az első emberpár életre ébredését, felszabadulását. A fehér vánkosú kórházi ágy Budán, a Jánosban azonban már maga a realitás, vidám cimborám azért vet ki magából olyan hamar, hogy mámoros startom magától értetődően a kommunista pártkörzetben meg a mozgalom közepében landolhasson.

Az elanyátlanodott árva, noha még sokáig reménykedett a csodában, hamarosan tudomásul kellett vennie, hogy nincs többé, egyszerűen füstté vált, aki a zokniját valaha, alig egy éve még szorgalmasan bestoppolta, de bevallom, én már mit se törődtem az efféle apró kényelmetlenségekkel, egyszerűen a talpam alá tekertem a tátongva növekvő, sarokdörgölő lyukat, s lelkesen besoroltam a romba dőlt, ásatag világot újjáépíteni nekiveselkedett, földet és igazságot vakon osztó, ordibáló-hurrázó hivatásos fiatal forradalmárok közé. Az inflációs, éhkoppos-csencselő hónapokban szinte csak a szabadság levegőjét haraphattuk, de a szenvedélyes viták és szemináriumok meg a hétvégi, népdalokkal és kolkajákkal fűszerezett kirándulások no meg a reakciót riogató, rekedtségig skandáló utcai tüntetések mindenért kárpótoltak. S főleg ami a forint-stabilizáció után következett: a mindennel fölérő háromhónapos pártiskola, már Budatétényben! Az elhagyott úri kastélyt zajos örömmel, duzzadó öntudattal s a korszakot jelképező röplabda-hálóval meg a lélekboncoló kritika-önkritika éjjelnappali kéjes kínjaival laktuk be, de izgalmas tanfolyamunk legnagyobb ajádéka, mint mondtam, maga Katikám lett.

Csakhogy én már, még húszig se számolt borostás tinédzserként, hónapokkal előbb beletenyereltem a csalánba, egy elhamarkodott házasságba, egy év óta nős voltam ugyanis. A középiskola utolsó osztályát koptató álmatag Erikával azonban semmi közösre nem jutottunk az Elhagyott Javak Kormánybizottsága által pártközvetítéssel kiutalt kis garzonlakásukon kívül, mert se a vágyaink, se amin nevetni tudtunk, se a gondolataink, de még egyetlen barátunk se klappolt. Bennem felmerült, hogy hátha helyre lehet hozni még ezt az elhamarkodottan törvényesített gabalyodást! Kati biztosan segít majd – gondoltam –, hiszen ez a gyerekbénulásos vékonyka ballábát kicsit maga után húzó, de mindünkkel hősiesen lépést tartó elvtársnő olyan szelíd, igazi odafigyelő-meghallgató típus. Elhívom hát hozzánk, utóvégre elvtársak vagyunk. Noha tanulmányaink szünnapján, az egyik behatárolt hétvégi vendégfogadáskor, iskolalátogatáskor derült ki, hogy neki is megvan a maga – bőrkabátos – savanyú uborkája. Ugyanazzal az unott képpel, egy Hévvel érkeztek Budatéténybe az én Erikámmal. Két tojás – néztünk egymásra tervezett sorsfordítómmal.

Nem is csalódok. Kati igazi hősnek bizonyul! Egy bolsi a gondban-bajban lévő társáért akár az oroszlán barlangjába is bemerészkedik, jóllehet, azt se tudja, mihez kezd majd utóbb, odabenn. Legfeljebb a maga csalódásaiból meríthet majd vigaszt vakmerő vállalkozásának elutasító fogadtatása láttán, mert arra a pökhendi ridegségre emlékezteti majd, amivel ő találkozhatott nemrég a snájdig citromlovagjával, amikor a vadonatúj munkásigazgató-fiú a szüleinek nemrég, azon a damasztabroszos vasárnapi ebéden, meglepetésként őt akarta volna bemutatni. Ám a szitu csak egy picit hasonlít, már amennyire két különböző helyzetet össze lehet vetni. A sikertelenség láttán azonban, végül is egyszerre vigasztalódunk meg, s csapunk a homlokunkra Katival: hoppá! Megtaláltuk az igazi megoldást! Már Lenin megmondta – nem tudom ugyan, hogy hol, hányadik felülmúlhatatlan művében –, hogy ami nem megy, ne erőltessük!

Betyárbútorommal, egy váltás fehérneművel meg az apámtól rám maradt zörgő dobozos sakkal a hónom alatt már másnap áthurcolkodom egyik elvtárskámhoz, a számára kiutalt elhagyott polgári lakás cselédszobájába. És alig bóklászunk aztán néhányszor még Katival a városban, máris ki merem nyögni az egyik összeszokós, verébzsivaj-kísért, végeérhetetlen flasztersétánk vége felé, hogy ugyan mi lenne, ha?! „Mi lenne – próbálkozom bizonytalanul –, hogyha egy barátom, aki hajszálra hasonlít hozzám, teszem azt, a közeljövőben megkérdezné tőled, hogy ugyan már – feleségül mennél-e, jönnél-e hozzá?"

Kata egyből átlát rajtam, pláne amikor azt is hozzá teszem, hogy az a bizonyos távolból tudakozódó névtelen ifjú momentán nős még. Akárcsak én. Hang nélküli derűjét könnyű bátorításnak értelmeznem. Annál inkább, mert a lépéseink mintha ettől kezdve még jobban igazodnának egymáshoz, és ritmust himbáló balkarja is mintha szándékosan súrlódna már az enyémhez, sőt hamarosan rám is nehezedik, és riadtan hideg, kesztyűtlenül pirosló ujjait már vissza se húzza, amikor a fázós kismadarat óvatosan melengetni kezdem a tenyeremben. A képlet ettől kezdve, mondhatni percről-percre egyszerűsödik. Kéretés nélkül, bátran haza szaporáz velem ideiglenes szállásomra, a baráti cselédszobába, szerencsére az idegen lépcsőház üresen kong, Katim lábfeje pedig talán az izgalomtól olyan reszketően fagyos még mindig azon a vendégváró, gödrös heverőn, hogy legelébb is a zoknit húzom vissza rá.

Vasárnap aztán már haza is kísérhetem Erzsébetre, a szüleihez. A rapid lánykérő a korszak üteméhez stimmel, de sodró lendületem csakhamar elfullad, amint beletorkollik a tizenötös körtével pislogó telepi sorház-munkáslakás étkezőkonyhájának tömény húsleves illatába. És Katám apukájának a könnyét se jó nézni, ahogyan kicsordul, amíg kicsit akadozva meg hümmögve ugyan, de férfi-egyenesen mindent feltárok előtte. Még Erikát is meggyónom, azt a legnehezebben. Ő azonban egy mukkot se szól, csak néz-mered maga elé, s talán annyit fog fel az egészből, hogy a gyerekkori Heine-Medinje óta bicegő gyönge leányát én, a soványka, szakma nélküli lágerszökevény, aki mindennek tetejébe még nős is vagyok, csak úgy, ripsz-ropsz el akarom rabolni tőle. Miből akarnak ezek majd megélni – csóválja nullással nyírt borostás ősz fejét –, ugyan miből? Ez a két egymásba szédült, nyámnyila, beteg gyerek? Akik közül a hangadó ráadásul még talán házasságszédelgő lókötő is lehet?

És ami még hátra van? A problémák? Gyorsan oldódnak, jönnek és mennek egymás nyomdokában, a pillanatok szárnyán. A rákövetkező pénteken közös megegyezéssel választ el a bíróság Erikától, s már másnapra, szombatra sikerül feliratkoznunk a boldog házasságunk megkötésére. Szerencsénkre éppen lemondták mások a maguk időpontját. A VI. kerületi elöljáróság ünnepélyeskedő, pántlikás tisztviselője csak ezért tudott ilyen hirtelenjében fogadni bennünket, hogy munkánk végeztével, annak rendje-módja szerint beírhassa egymás iránti elköteleződésünket az anyakönyvbe, a két tanúskodásra fölkért pártiskolás haverunk, tanúink hiteles szignója fölé. De az ezt követő hajrá se kismiska! A hónapok egymást kergetik. Szülés és még egy szülés. Három évbe se telik, s már a karunkon hordhatjuk a bölcsődébe az egymást követő esztendők dupla gyümölcsét, a hajnaltájt nehezen ébredő, gyakran sivalkodó, csipás két fiúkánkat.

És ez csak egy a sokból, a torlódó emléktorlaszokból, amelyeknek se szeri, se számuk. Mese, mese, meskete: és megint egy nagy felismerés. Csak addig ne szakadjon félbe a fabula, az élet, amíg létezésem tudatában vagyok, amíg el nem vesztem az öntudatom. És jaj, talán ennek az előjele már a fagyos kéz, amely a mellemet kezdi el nyomni, szaggatni újfent. Hogy újra fuldoklom. A fenébe!

 

Hiába kerülgetem / be kell vallanom / félek / ez a lüktető / torkot szorító / ritmus / fakó hörgés / ziháló hőbörgés / azzal kezdődött / hogy alig két éve / harákoló / kopott hangszálamról / lenyiszáltak / egy rusnya rákot / és azóta / ha beszélni próbálok / csak köpködök / és vergődöm / rekedten hörgő / szusszanásaim között / még az a szerencsém / hogy egyáltalán / írásba tudom / önteni / maradék gondolataimat.

Ráadásul / annál rosszabb / ez az egész / mert Öreg Párom / nyolcadik éve / félbéna már / sztrók köti ágyhoz / és hiába csügg / csak csüggne már rajtam / a szavaimon / a sóhajomon / s etetne-óvna / mint tette ezt mindig / több mint fél / századon át / nem hall / de nem is ért már / sőt kinyögni se tudja / amit szeretne / kisimuló / fehéredő agya / kérései / semmibe vesznek / válasz, sőt nyom / nélkül / hunynak el / maradék fogai / fémesen koccannak / s botló ajkainak / már senki se / parancsol.

Hát akkor nincs más hátra / mesélek egy mesét / egy utolsó dalt / csupán magamnak / egy történetet / ami vagy megesett / vagy se / és megpróbálok / elandalodni rajta / Te pedig / jaj Istenem / Megváltóm / én Egyetlen Nézőm / meg Hallgatóm / Te adj erőt / hogy bírjam / ennyivel tartozom / mindenkinek / újíts meg hát / naponta / húzd fel az órám / hogy bírjam / mert erőm / már fogytán / Rajtad kívül / nincs más / Drukkerem / hadd tartsak ki / csak addig / amíg az / örök életre szóló / szolgálatomból / föl nem mentesz / de végleg...


 


 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész