1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

5 x 17

PDF Nyomtatás E-mail

Curriculum vitae – heppienddel

Írásaim többségében újra és újra nekilátok, s hol innen, hol meg onnan fogok neki sorsom elemzéséhez. Ebből számos ismétlődés adódik, sebaj, abban bízom mindig, hogy aktuális felbuzdulásommal sikerül jobban és jobban megközelítenem létezésem megértését. Mára tisztán látom, hogy a bejárt kanyarok lényegében öt korszakot ölelnek fel, és az utolsónak is már a vége felé baktatok, vagy fura hasonlatom szerint éppen: gördülök. Pedig még csak az imént indult a vonatom az 1928-ik vágányról.
Most döbbenek rá, hogy fokozatosan gyorsuló szerelvényemet az ide-oda rángató útszakaszok öt fontos szelvényre, vagonra tagolják. Mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, sőt bukéja-illata, noha az igazi célirány csak a vége felé kezd tisztázódni, ennek ellenére mindegyik más-más színűre van festve, és zárt, különálló egység önmagában is, de az Isteni Dialektika, vagyis a fémesen súrlódó Magasfeszültségű Távvezeték, amibe az áramszedőm mindvégig görcsösen kapaszkodik, mindegyiken és mindegyik felett jól felismerhető. A Vasutas sípja indulást jelez, s – érzik? – máris mozgásba lendülünk. Fütyül a mozdony, hu-hú, indul a bakterház. Nem bánja meg, aki velem tart. Nekem legalább is fantasztikus, noha izzadtságos móka volt, amikor úgy hajnaltájt, álom és ocsúdás határán a minap már egyszer megismételtem ezt az auschwitzi emlékutat.
Az első tizenhét esztendős korszak a zsidóságát nem sokba vevő irredenta magyar kisdiák érzelemgazdag gyerekkorának és kamaszkori tragikus pofára esésének, de aztán mégis megmaradásának a története. Egy lágy, tenyere érintésével is gyógyító Anyuszika meleg karjaiban és egy zárkózott házaló-textilügynök Fáti mellett cseperedtem fel, s csak kényszerűségből viseltem el értelmezhetetlen zsidóságomat, de közben folyamatosan kiröhögtem Zsakinak csúfolt rabbinkat és az ő követhetetlen, jobbról balra olvasó, héber hieroglifás hittanóráit, a sárga karszalagos leventefoglalkozásokon meg a minden testvért magához ölelő, kizárólag csak a zsidó srácokat kiutáló cserkészmozgalomban viszont hamar megismertem a magyarok liliomos-turulos istenét. Azt a kegyetlen hamisistent, akitől – a Makkabi Hacair cionisták bátorítására szabadulni próbálván – tizenhat éves koromban már-már majdnem jugoszláv partizán lettem, de csak az anyai fészekből szakítottak ki a durva csendőrök és SS-legények, hogy sokakkal együtt őt is széttiporják a nácik haláltáborában, s én a leitmeritzi Tunnel Revierjének hullaszobájában, a büdös vizeldefal tövében köthessek ki. Mígnem Valaki Odafentről mégiscsak fel nem emelte a kezét, hogy kimentse és megőrizze pislákoló fiatal életem, s a dicső Vörös Hadsereg és a Kommunista Párt fizikailag és lelkileg is fel nem szabadított.
Harmincnyolc kilós csontbőr-vázam gyors felépülésének, regenerálódásának zsidóságom szándékos elhomályosítása meg a kajálás hajhászása volt a testi és lelki alapfeltétele, ezért aztán az újra létezés csodás érzésével gördülhet tovább a vonatom második szelvénye. A családja vesztett, új életre kelt legénykét egy vele egykorú, nadrágszoknyás nagylány vezette be a szerelem fantasztikus elemi iskolájába, de a szüzességem kútját hamar el kellett eresztenem a combom közül, hogy magasba törő társam szovjet ösztöndíjjal mégiscsak orvossá képezhesse magát, mert egyikünknek sem volt még miből megélnünk. Gyerekes mérgemben, egy kétszáz forintos, váratlan madiszos, függetlenített állásra építve, tizenkilenc évesen, ripsz-ropsz mégis feleséghez jutottam, csak éppen valaki mást vettem el. Egy, hozzám hasonlóan apátlanná vált, de az előbbinél sokkal rámenősebb, pergő nyelvű nyüzsgőtársamat, ám egy év se kellett, hogy belássam, mennyire mellé fogtam. Magánúton leérettségiztem ugyan, hogy írásos dokumenttel vezethessem a fővárosi Petőfi Diákkört, majd a Diákszövetséget, de aztán szerencsére rátaláltam második szerelmemre, életem igazi párjára, akivel latolgatás nélkül, nyomban rárajtolhattunk a gyerekekre. Vele – hálisten – immár több mint hatvan éve élek, örülök és küszködök, osztozom gyönyörben és bánatban, s neveljük-iskoláztatjuk közösen két rakoncátlan, de tehetségben bíztatóan bontakozó kölykünket.
A tinédzserkori cionista intermezzó váratlanul, utólag köszönt vissza, mert az ifjú titántól politikai megfontolásból, egyik napról a másikra megszabadult a szuperéber kommunista ifimozgalom. Én azonban rá se rántottam, búsulás helyett inkább büszkén berukkoltam. Pártprotekcióval hívattam be magam sorkatona bakának, hogy ne csak zsidó gyökereimtől, de kispolgári csökevényeimtől is egyszer s mindenkorra megszabaduljak. Tüdőbajom kiújulása miatt aztán gyorsan leszereltek, sebaj, kitanultam szakmunkásnak, irodagépműszerésznek. Már a Párom is elvégezte a Pedagógiai Főiskolát, mire felnőtt fejjel magamat is rászántam, hogy egyetemi tanulmányaimhoz nekikezdjek.
Ez utóbbi lépésem azonban átvezet a harmadik, az eddigieknél is gyorsabban zakatoló pullmann-kocsimra, méghozzá valamilyen zárt, furcsán imbolygó, csuklós összekötő micsodán keresztül. Mert az értelmiségi pálya felé már a Leningrádból, kinti tanulmányaiból hazatért, újra föllelt orvosnő iránt föllángolt egykori szerelem terel, akinek ugyancsak van már férje és két gyereke. De semmisem lehet akadály! Hozzáfogok, s egykettőre megírom az első filmnovellámat meg regényemet – világteremtés kicsiben –, jaj mindenkinek. Itt kezdődik ugyanis a két család magánéletének összevissza kuszálódása. Miért ne lehetne a kettőt egyesíteni? Miért kell holmi berögzött, unalmas szokásoknak mindig s minden körülmények között engedelmeskedni? – lázad a már művészi szabadságot vindikáló lelkem. Ráadásul ekkor pártolok át, szociális tanulmányaim alapján a műszerészasztaltól az alkoholbetegek istápolására, reparálására, gyógyítására – ekkor találkozom először a Jézus Krisztus segítségével, hitből szabadulók irigylésre méltó, érthetetlen csodáival! –, de itt kezdődik szédületes közös karrierünk a doktornővel is, ami egész további sorsom meghatározza.. Egy három évtizedes, mámoros testi-lelki, szellemi nászút, sok-sok közös tudományos előadással és utazással, amibe szerencsére a drága feleségemet is többé-kevésbé sikerül bevonnunk. A két asszony ugyanis nemcsak megismeri, de – kisebb noszogatásra – tán meg is szereti egymást, noha a furcsa szituáció ellen ki így, ki úgy, alkalmanként lázadni próbál. Az orvosnő mindenesetre nem kukoricázik, hamar elválik, magára hagyott férje hiába zokog még a bíróságon is, s a két-két csemeténket is sikerül viszonylag gyorsan összebarátkoztatnunk.
A siker azonban csak kérészéletű. Egymást érik a hisztérikus nagyjelenetek. Előfordul, hogy Párom az ajtónk elé fekszik, hogy el ne menjek, máskor meg valósággal elzavar. De én szeretem, halálosan szeretem. Ezt is, azt is! Egyiktől sem tudok, főleg nem akarok elszakadni. A Nap és a Hold, a két fő égitest nem zárja ki, legfeljebb csak váltja egymást. Mind a kettőhöz ragaszkodom. No meg a fiaimhoz is. Ebből következik, hogy a gyomrom mind többet, már-már ájulásig görcsöl, s szinte kapkodom az erős Ridol-tablettákat. De elér a fülemig a figyelmeztetés, hogy a morfinszármazék ugyanolyan függőséget okozhat, mint akár az alkohol, a drogomat tehát, egyik napról a másikra elhajítom. Harmadnapra viszont már elbizonytalanodik a látásom, fura figurák ugrálnak előttem, s szabályosan delirálni kezdek. Tipikus elvonási tünetek. Irány az elmeosztály, ahonnan kitiltják mind a két asszonyomat.
Utolsó kétségbeesett kísérletünk, amikor a doktornő lakásán összeköltözünk, de vadonatúj bútorral ám, hogy a párom is csak nyerjen a megreformált életünkön, csak a mi, komplikált tervem ellen lázadó nagyfiúnk marad a nagymamával a korábbi, csepeli kislakásunkban. Szentháromságunk trabantos adriai szeptembere a kritikus technikai-pszichológiai próbaút. Egyszerre épül és recseg-ropog, inog a nagycsalád, de aztán egyik napról a másikra visszaköltözünk újra Csepelre.
Ezzel vonatom soron következő tizenhét éve, negyedik szelvénye beszáguld az alagútba, s mi már valóságos tűztáncot járunk a sötét ablakokon keresztül beáramló, süvöltő, szikrákkal csipkedő, köhögésre ingerlő fullasztó füstben. Gyönyörűség és kárhozat egyvelege, a két asszony megpróbál még ugyan egyik-másik kanyarban kifarolni, oldalukon a felnövő, s egymás után a maguk útjára térő, kiházasodó, valójában kimenekülő gyerekekkel, de én mániákusan, olykor az öngyilkosság legkülönbözőbb változataival kacérkodva s egyben dacolva csimpaszkodom mindkettőjükbe. A hét egyik felében itt, a másikban ott, izmaim és idegeim már-már szétszakadnak a két ágy között feszülő, mindig igazságot osztani törekvő kereszten, mert nemcsak a saját fiainknak, de a doktornőm fiának és lányának is tanácsadó, igazi apja szeretnék lenni. A lehetetlen megkísértése. Ziláltan autózom ide-oda, hol Pestre, hol Budára, hol pedig az ország végébe, a munka és magánélet forgatagában már-már szédelegve, de váltig mosolygok jobbra-balra, hogy itt is, ott is önhitt, megveszekedett konoksággal prédikálhassam a magamét. A megingókat még látszólag biztos kézzel támogatom, az alkoholistáim felé pedig töretlenül játszom tovább az apostolt, sőt ahol tanultam, az Egyetemen már nemcsak tanársegédkedem, de egyetemi jegyzetet is szerkesztek a diákjaimnak. Szuperhajsza. Míg puff, le nem dönt az első infarktus.
A kórházba még magam megyek be kocsival, csak a kapu előtt áll le a szívem, és orvosi segédlettel az utolsó pillanatban visszamasszíroznak, -sokkolnak az életbe. Halvány remény. Egy kis lauf. Mégis? Hogyan? Van-e, lehetséges-e élet – a halál után?!
Mi mást tehetnék? Nyugdíjba kell vonulnom, nincs más választásom, már csak félnapokat dolgozom. Feladataimat, amelyiket lehet, megosztom, átadom, hátrahúzódok. A doktornőnek se jut már a hetem fele, legfeljebb két-két nap, úgy-ahogy. Fel kell ismernem, hogy lázas tempómból engednem kell. Muszáj. Ha élni akarok még egy darabig egyáltalán. A doktornő – akire leginkább jellemző még mindig a realitás – számot vet erőm fogytával, s miután a fia is meg a leánya is a maguk útjára tértek már, gondosan előkészíti távozását a színről. Finita la comedia. A szükséges mennyiségű gyógyszert régóta gyűjti. Egyik este a kiürített dobozokat is gondosan leviszi a szemétbe, hogy tettének nyoma se maradjon. Hajnalban már csak elmerevedett testére nyithatom az ajtót – jaj, nekem. A körzeti orvost én hívom ki, így legalább a boncolástól megmentem.
Ekkor mászom át az ötödik, utolsó vagonomba. Hogy lelki egyensúlyom valahogy visszanyerjem, bánatomat agyament módon a feleségemmel próbálom megosztani, de feloldozásért rohanok a gyülekezetbe is. Őszinte bűnbánat híján ottani barátaimban se találok azonban igazi megértésre, együttérzésre. Többet, valami mást várnak tőlem, érzem. Hogy elfogadjam a Láthatatlanból mindig is felém nyújtott Kezet. Az értem (is) kereszthalált halt, általam oly sokszor megtagadott Messiásomét. És hogy az Ő segítségével megbékéljek mindennel, teljes sorsommal, a holokauszttal, anyám iszonyatos halálával, de még zsidóságommal is. Nyissam fel a szívem szemét a Teljes Bibliára. Halljam meg végre a Szent Szellem halk sebgyógyító suttogását, minden egyes szerető szavát. Ez volna a végső lecke számomra?
De idő kell, amíg ezt is megértem, amíg erre megérek. Igazán, és nem csak ésszel. Mindaddig lázadó lelkemet tűz égeti és jég borítja egyszerre, a kiégett-kifagyott tarló végképp menthetetlen, csak elporladhat végtelen magányában. De a kárhozat nem hamvad el, a pörkölődő hús szaga szörnyen büdös, és én keserves nehezen ismerem be, hogy egész életemet mindenestől elhibáztam, s az összes illúzióm lelepleződött a kedves doktornőmnek, a számomra legfontosabb két ember egyikének a hirtelen halálával – égi jel, vénülve úgy se bírtam volna már az embertelen, lelketlen, kényszerű hercehurcát, strapát! –, s nincs más megoldás, minden tévelygésemet és bűnömet megbánva, a földig le kell borulnom a Teremtő Isten lába elé. Be kell látnom. Fokozatosan meg kell szerényednem. Előtte. A Világ Ura előtt. Tegyen velem, amit jónak lát. Amit csak akar.
Itt van hát az utolsó szelvénye mozgalmas életemnek: elérkezett az őszinte megtérésnek a kritikus tizenvalahány éve. Kemény alkuk sorozatos kudarca következik, romok omlanak a hátamra, s alattuk kúszva-nyöszögve húzódok mind visszább és visszább, pedig annyira fáj ezt is, azt is megtagadnom. Mindent, ami a szívemhez nőtt korábban, az eddigi hosszú pályafutásom során, ami drágának, értékesnek tűnt még nemrég is. Ennek egyik legfájdalmasabb pillanata az, amikor az összes korábbi művemet, irományomat, drága feleségem szeme láttára, simogató tenyerével megizzadt tarkómon, sírva tüzelem el a cserépkályhánkban. És ő velem könnyezett.
És ez még mind semmi. Nem sokkal utóbb, nyolc évvel ezelőtt, mikrofon előtti imádkozás közben, éppen a gyülekezetben érte a sztrók szegényt. Az egész baloldala lebénult. Kis híja, hogy bele nem halt. Úristen! Még mi vár ránk?! Milyen újabb megpróbáltatás? Egy évig, gyógytornász segítségével még nagy akaraterővel jár-járogat ugyan a párom a háromlábú bottal, de aztán tolószékbe kényszerül végképp. Nem vagyunk hajlandók beletörődni abba, hogy hónapról-hónapra, hétről-hétre tovább szűküljön a világ körülöttünk, s tekintetünket a Megváltónkra vetjük, rendszeresen imádkozunk. Naponta járnak hozzánk fiatal testvéreink is, és minden vasárnap segítenek abban, hogy eljuthassunk az istentiszteletekre. Esztendők óta én már szinte csak a drága feleségem felé szolgálok. Megpróbálok valami keveset jóvátenni mindabból, ami bajt, fájdalmat hosszúra nyúlt életünk során okoztam neki. A valódi pecsétet a megtérésemre azonban csak a szívembe fogadott Megváltómmal közösen nyomhattuk rá, amikor végre a megbántottságaimat, vélt és valós sérelmeimet is az Ő kegyelméből mind-mind képes lettem félretenni, sőt a fiaimtól is bocsánatot tudtam kérni az összes sebért, amit okoztam nekik, s mindazért a rossz-gonosz, okoskodó örökségért, amit rájuk hagytam, vagy ragasztottam. Igazából magamnak is csak ekkor bocsátottam meg.
Csak tudnék valamit a doktornőm fiáról és lányáról is...

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész