1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Elvarázsolt kastélyom száztíz szobája

PDF Nyomtatás E-mail

Tessék, csak tessék, tisztelt publikum! – tárt kézzel terelek, már-már lapátolnék mindenkit befelé, a Csódapók, a Céllövölde meg a Liliputi Szinház szomszédságában, a hajdani városligeti Vurtsli főutcáján, cirádás kapum lépcsőbejáróján handabandázva, s már szinte részegen hadonászok. Igen, kérem, ez itt az én házam, az én váram, az én életem! Belépődíj nincs, nuku, mindenkit szívesen látok, tisztelt nagyérdemű! Méltóztassanak hát befáradni! Semmi sincs bezárva, sőt minden ki van tárva! Akár hiszik akár nem: mind a száztíz szoba. Nemcsak megtekinthető, de meg is érinthető! Még az ágyak, heverők, kanapék és rekamiék rugózása is kipróbálható! Nincs többé se titok, se zárt rejtekajtó, aki veszi a fáradtságot, és bemerészkedik, egyszeriben mindent megismer és megért! No, no, csak nem kell nógatnom, s éppen uraságodat? Tessék, tessék! Mit spekulál, fiatalember, mit ódzkodik, édes-jó uram? Semmitől se tartson! Nem fog elveszni a termek és szobák, vagy éppen az átjárók labirintusában! Mindegyikben lángol a fény, van világítás. Rejtett. Én csak tudom, hiszen az összesben magam laktam, kupálódtam, kínlódtam, vagy lakom ma is. A legavatottabbként, egyszemélyben tulajdonos és bérlő, ingyen vállalkozom a kalauzolására, kedves uraság-elvtárs-szaktárs-jóember, bennem megbízhat, mert én úgy ismerek itt minden zegzúgot, hogy bekötött szemmel eltalálnék akármelyíkbe! Igérem, nem bánják meg! – fogom már rekedt könyörgésre, amit eladdig csak hirdetni akartam, de hát attól tartok, hogy a bemutatóra sehogysem kerül sor, s a rólam szóló egész kiállítással, a katalógussal meg a gondos előkészítéssel, a nyolc ugyancsak vegyes évtized során leélt életemmel mindhiába bajlódtam.
A másik antréja, belépője történetemnek kifejezetten tudományos jellegű, és már kizárólag az agyamból nyílik. Rendszeres nézek-hallgatok ugyanis a tévében egy olyan sorozatot, amelyet sokdiplomás, tiszteletre méltó akadémikusok tartanak. A Mindenttudás Egyetemén azokat a legújabb ismereteket, felfedezéseket és tudományosan igazolt összefüggéseket osztják meg az érdeklődőkkel, amelyekhez a modern, robbanásszerűen fejlődő világunkban feltétlenül alkalmazkodnunk kell, ha nem akarunk bunkókként mindenről lemaradni. Hangzottak már el itt magas színvonalú doktori-professzori előadások, parázs ankétok a Föld éghajlatváltozásáról, nyersanyagkincseink fogyatkozásáról, a napi tevékenységünket váltó álmaink biológiai-neurofiziológiai és pszichológiai elemzéséről, egyszóval sokmindenről. A legutóbbi alkalommal végighallgatott kitűnő ismeretterjesztő előadás az élőlények mini kromoszómáiba és génjeibe kódolt együtthatásokról, e komplex, többesélyes fejlődési és változási programokról szólt, és azokat a mobil szupermikro-tényezőket jelenítette meg szuggesztív grafikonokon és demonstrációs táblákon, amelyeket már az elektronmikroszkóp se tud nyomon követni, és kizárólag kibernetikus módszerekkel lehet modellezni. Az előadás nyomatékosan sugallta a tudomány sokat igérő diadalát a mikro- és makrokozmosz végtelen megismerhetősége fölött, s e sokat igérő győzelem bíztató perspektíváit. Bennem azonban éppenhogy fokozta a már korábban kialakult bizonytalanságérzetet. Azt az érzést, hogy eszünkkel és műszereinkkel akárhány képzeletbeli metszetben tanulmányozhatjuk az egymásra rakódó és rengeteg kölcsönhatásba gubancolódó energia- és anyagvilágot, a fizikai, kémiai, biológiai, sőt társadalmi- és lélektani eseménysorokat is vizsgálhatjuk különféle időritmusokban, azokat hipotetikusan abszolutizálva, s mindig meglepően más, új, további eredményre fogunk jutni. Mintha nemcsak a létező dolgok-gondolatok alkothatnának, vagy sorolódhatnának végtelen sok variációba, a kozmosz valóságos dimenziói is ugyanúgy megszámolhatatlanok lennének! Bevallom, engem a tudásnak, a megismerhetőségnek ez a végeérhetetlensége, emberi kiszolgáltatottságom kilátástalansága iszonyatosan megriaszt, vagy – és ez a jobbik eset – éppenhogy a Teremtő és Világigazgató Szuperlény felismerésére, s az Előtte való megalázkodásra késztet.
De a szívem is kapott egy megrázó érintést a minap. Fiam hozott egy olyan DVD-filmet, amelyik azt a fikciót keltette életre, mintha az Auschwitzba hurcolt, halálveszélyben lévő zsidó häftligek Istent, egy szabályos vallási bíróság előtt, a Szövetség megszegése ürügyén vád alá helyezték volna. A megrázó tárgyalás során mind az ügyész, mind a védő, de a megidézett tanúk is, a személyesen megtapasztaltakon kívül mind kizárólag az Igére, a Tórára és a Prófétákra hagyatkoztak. A sivár, halál-közeli barakk-körülmények között ez volt talán a leginkább megdöbbentő, mert az érvek és ellenérvek összecsattanása könnyekig próbára tette az én hitemet is. Annál inkább, mert még élénken él emlékezetemben, és soha nem is fogom letagadni, hogy a saját szörnyű holokauszt élményeimet-fájdalmaimat milyen keservesen, hány hosszú évtized során sikerült csak, mint Istennel való halálos perlekedésemet mégis lecsendesítenem. És ez nem is ment, nem is mehetett másként, mint az elfogadott és bensőmbe hívott Messiásom előtti feltétlen megalázkodásommal.
Ami azonban végül is munkára késztetett, és haladékot nem tűrve a szövegszerkesztőm elé ültetett, az az érintés csak néhány órája, még hozzá mély álmomból riasztott. A szomszéd ágyon alvó, napról-napra nehezebben mozduló, a nappali tolószékbe is már csak emelőlifttel átültethető, immár nyolc éve szélütött feleségemet hallottam csöndesen, szabatosan, rég nem tapasztalt tiszta hangon megszólalni!
– Dédunokánk nyolcadik születésnapján fogadd már el, Jancsikám, jószívvel, amit titokban magam készítettem, de csak neked.
Váratlan, megdöbbentő összetett mondat volt! Félálomban is könnyekig átmelegedett a szívem, bár tisztában voltam a hallottak képtelenségével. Csipás szemem erővel kifeszítettem, félkönyékre támaszkodva felé fordultam hát, ahogy szoktam máskor is, amikor csak feljajdul, s a szobánk félhomályában kémlelően ráirányítottam a tekintetemet. De Katikám, ahogy számíthattam is rá, ugyanolyan némán szuszogta lassú ritmusát, mint máskor, nyilván nem tőle érkeztek az iménti szavak. Tudni kell, hogy az éjszakai nyugalom és tájékozódás közös szolgálatában soha ki nem kapcsolom a szövegszerkesztőnk képernyőkímélőjét, ahol életünk-sorsunk váltakozó, villódzó képsora most váratlanul kimerevedett! Katikám mosolygott rám fekete-fehéren, a jelenlegihez képest félannyi idősen, és a nyelvét a hajdani huncutsággal, pajzánul öltögette felém! Mi a szösz! Mivel a programban többszáz fotó követi-kergeti egymást tíz másodpercenként, Katikám tartós velem-szemezése a titokzatos üzenet fényében már nem tünt véletlennek. De vannak-e véletlenek egyáltalán?
Ez utóbbiakat, a tudomány kérdőjeleit, a hitem megkisértését és a képzeletem megdöbbentő játékát, önkényesen hadd csúsztassam óvatosan most egymásra, és ezzel az egész fölpakkolt nyikorgó talicskámmal, engedtessék meg, hogy sietve igyekezzem vissza a Városligetbe, a Vurtsliba. Elvarázsolt kastélyom száztíz szobájába. Próbáljanak követni.
Remélem, hogy meghirdetett idegenvezetési ajánlata hatására, a lépcsőkön azóta már összegyűlt néhány érdeklődő. Kezdjük a földszinttel. Nézzék csak! Ezekben a helyiségekben a csecsemő, a kisbaba és a kisfiú Jancsika hol bömböl, hol meg kacag-játszik önfeledten. Anyukájába azonban mindig két kézzel kapaszkodik, s fantasztikusan boldog, hogy már nemcsak kinőtt a pelenkából, s a vécécsésze szélén is biztonsággal tud egyensúlyozni, ráadásul a popsija se marad a törlés után kakis. No ugye? Hát még hogy már azt a bátyustól örökölt, térdet verő fakózöld tirolit hordhatja, amelyik a ráérő szükség esetén egy-két könnyed mozdulattal leoldható, és végre kinőtte azt a ronda, elcsúszos nyelvű, selyem pimpilyukas vasalt, hátulgombolós bugyogót.
Nézzük tovább! Az első emeleti szobák is még a fokozatosan növekvő fiúcskának adnak sorozatotthont, annak, akit a hét évvel idősebb fivére nyugtat meg, amikor a szüleik egyik este kicsit krúgnak a hámból, s ők magukra maradnak, hogy „kakilj szépen, Jancsikám, mielőtt lefekszel, mert akkor éjszaka biztos nem fogsz bepisilni". De itt található a hajdani matematikazseni egyik dagadó mellű, elemista magyar követője is, aki a nyolc estés Chanukka ünnep naponta szaporodó égő gyertyaszámának kiszámolására olyan egyszerű módszert talál ki, amit a nagyobbik is ámulva úgy nyugtáz, hogy "menő vagy te kölyök, hiszen Gaus után újra feltaláltad a számtani sor képletét!" Ugyanezen a szinten, egy másik szobában viszont már gimnazista vagyok, aki nemzeti színű verseket ír, sőt szavalóversenyre is benevez, de amikor a szöveg felmondásába belesül, anyja vállán zokogja el a bánatát. Akárcsak akkor, amikor a vakáció kezdete és vége között eltelt két hónap távolléte során egyszerűen kinőtte, s emiatt hagyta el a halálos szerelme, Zsuzsi.
A második emelet már nem ilyen szórakoztató, de annál izgalmasabb. Az elevenmozik a szó szoros értelemben életveszélyesek. Közvetlenül a magyar királyi, kakastollas csendőrnyomozók gumibotos, villannyal rázó vallatószobája mellett botlunk bele a nácik éhkoppos lágerét idéző sivár körülményekbe és az ott elszenvedett s megjelenített kamasz kínjaimba. Látogatóként se könnyű elhordozni egyiket se, ugye? S a facsaró, könnyet fakasztó, gyomorlyuggató éhségérzetemet is sikerül megosztanom önökkel? Bírják még? Hát a mindig ordítozó los-los-kápók által diktált űzöttségi tempót, amiből csak az álom tud kiragadni néhány órára, amíg a vizelési kényszer nem késztet a rideg valóság újra meg újra történő tudomásul vételére, s a füles étkező-konzervdobozom büdös tartalmát titokban ki nem ürítem az emeletes priccsek közötti hézagban, az alattam lévők háborgó színes káromkodásaitól övezve?
A harmadik emeleten, a Felszabadulás után viszont már inkább én okozok kínokat másoknak, még hozzá a legjobb szándékom ellenére. Az első helyiségben kifejezetten randalírozok, sőt harsányan vezénylem a többieket is, hogy velem együtt skandálják a hatoson utazó, vagy az Oktogon kávéházi teraszán reszkető polgárok fülébe, hogy „halál a feketézőkre" meg „aki hidat nem avat, reakcióval halad, húzd meg!" Az egyik szobában még szép levelet körmölök, így hívom haza a munkaszolgálat halálos veszedelmét Palesztinában szerencsésen átvészelt, s odakint brit őrmesterré avanzsált bátyámat, hogy a másikban már túlbuzgón föl is jelentsem, hogy vizsgálnák már meg az elvtársak, nem szervezték-e be kémnek odakint? De csak azért, hogy tisztázhassa magát szegény. A két fiúnkat is már egy Hortobágyra kitelepített család lakásában hozzuk világra abban a hallgatólagos meggyőződésben, hogy bizonyára megérdemelték a sorsukat. És így tovább, és így tovább. A pokol kapui jószándékkal vannak kikövezve, nem igaz?
Aztán már kedvem sincs benézni minden szobámba. Elszégyellem magam. Úgy is tudom, mit találok bennük. Magukat se akarom kínozni tovább. De valamit mégis csak le kéne szűrnöm az egészből. Önökre bízom mégis. Elvégre icipicit múlik csak rajtam, hogy a csapdákat, taposó aknákat az utánunk érkezettek miként tudják majd kikerülni...
Akinek van füle a hallásra, talán megérti...

 

 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész