1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Zsidóné

PDF Nyomtatás E-mail

 

 A párom az utóbbi években újra gyerek lett, s azóta már csak mint Zsidónéről, mintegy harmadik személyben beszél magáról, huncut humora tehát a régi. Nem sokat  kell kéricsélni, hogy újra meg újra elcincogja sajátos, anyukás ritmusában, azon a mókás cérnahangján, hogy „Cirmos cica, hajj / Hová lett a vaj? / Ott látom a bajuszodon / Most lesz neked jajj!” Csak már toppantani nem tud hozzá.
Hogy miként lett belőle éppen Zsidóné, akinek a nyolcvankét évvel korábban még lenszőke buksiját, a vénecske korában választotta jellegzetes neve ellenére, a Bakách-téri katolikus plebános tartotta keresztvíz alá, s neveztek el a nagymamája után Katicabogárnak? Akit már kicsi korában elkapott a gyermekbénulás, és merev, rövidecske ballába miatt már korán megleckéztettek a Sánta Veréb csúfnevével?  Aki  az utóbbi nyolc esztendejének végetlen napjait legfeljebb a kerekesszékében morzsolhatja? Félre ne értsen senki: beszűkült fészkünk a vidámság és bizakodás otthona a történtek ellenére ma is, noha a vécészékre való átevickélések sűrűsödő, mentőt mozgósító balesetei miatt három esztendeje további visszavonulásra kényszerültünk, s ideiglenes bejelentővel ide, a több segítséget biztosító idősotthonba, a rossz véget naoról napra halasztgató szürke „halastóba” kellett költöznünk. És itt is jól megy azért minden: Zsidóném a harmadnaponként cserélt morfintapasza segítségével többé-kevésbé belenyugvóan viseli el a hétről-hétre erősödő diffúz fájdalmait, én meg szolgálatkészen teszem a dolgom körülötte. Nemcsak gondosan vigyázok rá és becézem fáradhatatlanul, ahogy tudom, de gyülekezeti társaink segítségével hetente legalább egyszer még mindig eljutunk a töretlen reménységet sugárzó istentiszteletekre is. Ahol – későn felismert Messiásom segítségével – idestova húsz éve visszataláltam zsidóságomra. S ahol újra meg újra erőre kapok, hogy folyamatosan odafigyeljek rendszeres étkezésére, az elegendő folyadék kortyolgatására csakúgy, mint a sóhajtásaira,vagy éppen a vízhajtására meg a legalább hetenként egyszeri kakálására, tehát állom a sarat férfiasan, noha időnként ez nem is olyan egyszerű. Különösen amikor ép jobbjával az ágy rácsát úgy veri és rázza, hogy az már nekem is fáj, s dühösen követeli, hogy nyomban, de „most rögtön” vigyem haza. Vagy amikor csak a nevemet ismételgeti halkan, hogy „János”, vagy „Édesapa”, és elhalóan emlegeti, rebegi, hogy ő milyen fáradt, meg hogy nagyon, de igazán nagyon beteg.
A teljes igazsághoz hozzátartozik azonban, be kell vallanom végül, hogy három hónapja mindez csak múlt már, mert Zsidóné helyébe vadonatúj lakótársat kaptam, egy hatvan éves, másodnaponkénti dialízisre járó vesebeteg férfit, akinek csak az éjszakai szuszogása meg horkolása emlékeztet őrá. Mert régi társam, életem párja egyetlen rövidke hét alatt ripsz-ropsz elpárolgott. Ahogy mondom. Jobban mondva, elhamvadt. Először csak a ballába sarka feketedett el, majd a végtag egészét kellett a gézstaniclibe csimagolt combtőről levágni. S a háta közepén, a gerinctőben keletkezett kivédhetetlen fölfekvéséből kellett a mind bűzösebbé vált trutymót a naponkénti kötözés előtt a szó szoros értelmében kikanalazni. Mentő, kórház, tüdőgyulladás, egy követhetetlen rohanás, majd egy kora reggeli rideg csörrenés, egy együttérzést mímelő monoton orvostelefon, hogy mindennek vége. Megnézni se tudtam, nem is akartam. Csak halotti, égetésre szánt ünneplő ruháját vittem be tompán, egy nylonszatyorban. És már csak a ravatolozóban találkoztam azzal, ami a Földön maradt belőle, a virágsziromra faragott, lakkozott faurna még csak nem is hasonlított rá.
Ennek ellenére semmi, de semmi sem változott, mert mindig itt van velem, bennem, körülöttem. Szó nélkül továbra is beszélgetek vele. Mert mi is történt? Csak egy kicsit, udvariasan magam elé engedtem az örökkévalóságba, ahol Zsidóném már az égi kertesházunkban jár-kel s tevékenykedik fürgén, ott sürgölődik, ahová én is várom a behívómat. Hogy mikor? Amikor a Teremtő jónak látja, és magához szólít engem is. De addig se volna jó elhülyülni. Eltompulni. Mert sajnos rengeteget alszom, amióta ráérek, s mind ritkábban megyek ki közös szobánkból. De minden ébredéskor abban reménykedek, hogy egy icipici szolgálatra még méltónak itél Jóatyánk. Hogy akad egy-egy fiatal nővér, vagy akár tesó, akivel megoszthatom hosszú életünk némely tapasztalatát, hogy a mi buktatóinkat legalább ők elkerüljék majd. Ha lehet. Hogy eleget tehessek még annak a parancsolatnak, miszerint kendőzés és sumákolás nélkül mindent de mindent el kell mesélnünk a fiainknak…

 

Szóljon hozzá!


Video rólunk 1. rész

Video rólunk 2. rész

Video rólunk 3. rész